Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Miskolczy Ambrus: Emil Cioran útja a gyermekkori paradicsomból "A kétségbeesés csúcsai" felé

sivársága elől a könyvtárba menekült, ahonnan rálátott a királyi Palotára, utálta, sőt gyűlölte is az ott sertepertélő fényes társaságot, és mindenekelőtt magát a királyt.83 Gyűlölte és csodálta a jól öltözött fiatalokat, akik szép lányokkal jöttek a korcsolyapályáról - jegyezte fel frissen egyik barátja a naplójába.84 Négy éven keresztül filozófiát tanult, természetesen tanárainak többségével is elégedetlen volt - ahogy a gyermekkorukban túl sokat olvasott fiúk szokták. Igyekezett alkalmazkodni, de a professzorok eszén nem lehetett túljárni, 1930-ban ösztöndíjkérését elutasították. Bergsonról - pontosabban a bergsoni intuícióról - írta szakdolgozatát. De csak magna (és nem summa) cum laude.85 Bergsonról tartott előadást a Criterion-körben, amelyben nagy nyilvánosság előtt az új utakat kereső fiatalok egy-egy témájukról számoltak be. A körnek mára mítosza lett. Hiszen tagjai szabadon beszéltek a legkülönbözőbb világnézet hívei, a legkülönbözőbb témákról, mint például Lenin vagy Mussolini. Aztán lassan szinte mind a szélsőségek vonzásába kerülve besoroltak egy-egy mozgalomba, néhányan a kommunista pártba, sokan a Vasgárdába. Aztán felülről megkapta a kegyelemdöfést, 1934-35-ben a criterionisták még lapot is adtak ki, de aztán az is megszűnt.86 A kör széthullása erősen hatott Eugen lonescura, megihlette. Amit látott és tapasztalt, később Párizsban felhasználta a Rinoceroszok című darabjához. Ebben a fasizálódás, a rinocerizálódás modellszerű folyamatát érzékeltette: a szereplők először csak egy-két szóbeli engedményt tesznek, aztán besorolnak a rinoceroszok közé. Cioran életútja is ezt példázza - a maga módján, mert ő viszont rendhagyó eset volt.

Cioran 22 éves korában azonban nem filozófusnak érezte magát, hanem „a halál szakértőjének”.87 21 éves korában kezdett írni, egyik esszét a másik után, és 22 éves korában állította össze első kötetét „A kétségbeesés csúcsain” címmel.

1928 decemberében - jó egy hónappal azután hogy beiratkozott az egyetemre - már „A mindennapi tragikum” című eszmefuttatás előre jelzi a majdani könyvet. „Az álom pókhálójából kiszakadó ember az idő és tér fölé emelkedik a semmi, a nemlét tiszta absztrakciójába, a tudat pedig a lét hűsítő, ritmikus kitöréseit érzékelheti. Egyszerű fiziológiai folyamat révén megszakítjuk a kapcsolatot a környezettel.” Donquijote-i lendülettel projekciókba veti magát az ember - fejtegeti Cioran, és amikor gazdagítani akarja a szellemi kincstárát, összeomlik a kétely, és megnyilatkozik az egyéni mindennapi tragikuma. „Aki sohasem érezte magában az őrült vágyat, hogy donquijote-i alkotó őrültséggel eljusson az abszolútumhoz, aki sohasem érezte mindennapi tragikumát annak, hogy az ideálok széttörnek a szenvedések tömegébe, amely elfogja az ember testét és lelkét, hogy végül is felemelkedjék a szellemi derű olimposzi csúcsaira, az még nem ivott csak egy cseppet a lét kelyhéből.” Mert csak a szenvedés alkotó, de nem a fizikai, hanem „a szellemi szenvedés, a nyugtalanság, amely beoltja a lélekbe a nagy színeváltozások démoni és szomatikus nosztalgiáját, a nagy átalakulásokét. Sok romantika lesz egy vallomásban, de nem kevésbé igaz, hogy sok igazság van benne. Mi, akiknek tiszta a tudata, miközben a színeváltozás keresztjével megyünk fel a halál Golgotájára, hogy harmadnapon feltámadjunk, mi, akik lelkileg aláestünk a mélységekbe, hogy felemelkedjünk az emberiséggel és a kozmosszal való megbékélés biztos sziklájára, mi mondjuk ezt a legmélyebb őszinteséggel, még akkor is, ha ez gazdag lírizmus alapja.” Persze, ahhoz, hogy elérjen „a kétségbeesés csúcsai”-ra, még sok mindennek kellett történnie. De ez a kis esszé jelzi az ambíciót, és azt, hogy megtalálta a műfajt, csak

15