Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

ELTÉ-vé). Én szerettem volna irodalom, pszichológia és történelem szakra beiratkozni, de ez a kombináció nem ment. így a történelem kimaradt. A lényeg nekem akkor Lukács volt, aki az irodalomszakon tanított. Én Lukács-követő már a szabad- egyetemen lettem.

Személyesen soha nem találkoztam vele, de nem személyesen már sokkal előbb, a Thomas Mann „Varázshegyben”, amit már 14 éves koromban olvastam. Akkor még nem tudtam, hogy, amikor Naphtáról olvasok, tulajdonképen Lukáccsal ismerkedem. Sokkal későbben, már 18 éves voltam, mondta el nekem Hatvány Lajos - egy kicsit olyan hangnemben, mintha titkot árulna el - hogy Thomas Mann, Naphtát Lukács Györgyről mintázta. Én ezt a titkot „relatíve” megőriztem, mert csak itt-ott, és csak lehalkított hangon mondtam el. Ma már tudom, hogy ez a titok nyílt titok, és magát Thomas Mannt is szembesítették vele, igaz, nem foglalt álláspontot. De nem mondta, hogy nem. Amikor Hatvány Lajos ezt a „titkot” elárulta, persze utána néztem a „Varázshegyben és úgy találtam, hogy Naphta alakja valóban Lukács György lehetne. A meglepő, Naphta kicsi termetű, Lukács is az volt, de ez nála sohasem tűnt fel, de a szelleme annyira uralta megjelenésének képét, hogy az ember észre sem vette. Egy prononszirozott intellektuel volt, egy hangsúlyozottan intellektuel-ellen- séges környezetben. Még a csúnyaságát is úgy értékeltük, mint a szellem prioritását kihangsúlyozó állásfoglalást. Ellentmondás nélküli irodalomelmélete lenyűgöző volt, az axiómáit, amire a konzisztens elméletét felépítette, akkor még nem kérdőjeleztük meg. Mai szemmel ezek az axiómák vulgármarxisták. Előadásai, tele idegen szóval, tudatosan, vagy nem, egy szellemi igényességet jeleztek, egy rendszer által előnybe- részesített primitívséggel ellentétben. Hallgatói vitáikat, szinte versenyszerűen idegen szavakkal spékelték, ez volt a lukácsista stílus. Lukács intellektualizmusát nem kommunista ellenességnek láttuk, mindössze egy mozgalombeli hangsúly eltolódásnak.

Közben végleg levontam a konzekvenciákat. Haragudtam a saját naivitásomra és fölég „a kommunizmusra”. Becsaptak. Személyes sértődöttséget éreztem és érzek. Nem egyesek ellen, hanem a rendszer ellen. „Ceterum censeo, kommunismus esse delendam”. Azt hiszem ebben a kommunizmus ellen érzett haragban, bele van csomagolva a nemzetiszocializmussal szemben érzett gyűlöletem is. De ugyanakkor hosszú ideig élt bennem egy bizonyos nosztalgia a valaha hirdetett ideálok után, hogy hátha nem annyira a rendszer, hanem a képviselői (az oroszok és az őket kiszolgálók) tolták el a dolgot, Fejes Endre Rozsdatemetőjében feltett kérdés értelmében, hogy „vajon nem ott történt-e a hiba, amikor az Auróra, nem Kalifornia partjai előtt, sütötte el az ágyúit” (Mai napig érhetetlen előttem, hogy hogyan jelenhetett meg ez a könyv Magyarországon a hatvanas években!) No erre a nosztalgikus álmodozásra 2011-ben Kubában kaptam meg a választ: Kubát nem szállták meg az oroszok, és az ottani kommunizmusban mégsem működik semmi! Ma meg vagyok győződve, a kommunizmus nem „csak” egy gyilkos, hanem minden elképzelhető formájában, sem funkcionáló, rossz rendszer!

Az újságnál már nem kértek cikkeket, a Diákszövetségi átrendezésekor az én szerepem ott befejeződött. Hát ezek már komoly vészjelek voltak. Annak ellenére, hogy még mindig ködben éltem, eluralkodott rajtam az az érzés, hogy a történelem balesetének úgy látszik még nincsen vége, meg az, hogy valahogy én ebben nem nagyon fogok tudni beleilleszkedni. Nyilvánvalóvá vált a nácik vödréből a kommunisták csöbrébe estem. A problémát felismertem, megoldást nem láttam.

82