Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)
Életem egyik leglényegesebb meghatározójában Auschwitzban meggyilkolt osztálytársunk, Bíró Péter fontos szerepet játszott (Illett volna Bíró Péterről kimerítőbben megemlékeznem, mint elhalt osztálytársunkról, de csak azt tudom róla, hogy vasvári volt, jeles tanuló és hogy apja orvos volt. 1944 nyarán Auschwitzba deportálták, ahol valószínűleg közvetlen a megérkezése után meggyilkolták). 1943 nyarán egyik biciklitúrám Vasvárra vezetett, ahol felkerestem Pétert, akiről tudtam, hogy vasvári. Meleg nyári nap lévén, kimentünk a strandra, ahol Péter baráti körével voltunk együtt. Ez a baráti kör zsidó lányokból és fiukból állt. Ezekhez tartozott egy kislány, Szegő Ági. Ő akkor mindössze 12 éves volt, akkor észre sem vettem, vagy ha igen, akkor csak alig. Később jelentős szerepet játszott az életemben. Aztán jött 1944, gettó, láger, több mint egyéves távoliét Magyarországról. Háború után ismét találkoztunk, akkor már 17 éves volt és hát úgy jött, ahogy annak jönnie kellett. Ő volt az, aki megtalálta a fenn vázolt probléma megoldását. „Innen el kell menni” mondta. Bevallom, a magam hülyeségével erre addig még csak nem is gondoltam. 1949. márciusig tartott, amíg, az akkor született terv kivitelezésre került. Ebben segítségünkre volt Garai Andris, a pécsi orvostanhallgató barátom, aki mint meggyő- ződéses cionista, Izraelbe akart kivándorolni, és így összeköttetésbe került hivatásos embercsempészekkel. O vállalta a szökés (szökés a kommunista paradicsomból) megszervezését. A szökés a Budapesti Keleti Pályaudvaron kezdődött. Ági egy aránylag kis bőrönddel érkezett, én is. Egy nagyobb bőrönd, így gondoltuk, feltűnt volna. A magam bőröndjének tartalmából csak egy vörös hálókabátra, meg három könyvre emlékezem. Két könyv a „Szovjetunió Kommunista pártjának történetének” egy régebbi és a legújabb kiadás, a harmadik, egy kis kék brossúra, Zsdanov összegyűjtött esztétikai cikkei, voltak. Ezekkel a könyvekkel terveztem újságíró „karrierem” indítását Bécsben. A két kommunista párt történet összehasonlításában sok fantáziát láttam, és ennek előkészítésére már néhány bejegyzést is előkészítettem. A Zsdanowal, azt hiszem még ma is sikerem lehetne; ő az egyik kritikában a modern orosz zeneszerzőkkel foglalkozott, és azt bírálta, hogy az énekeseknek szánt áriákat mindössze két oktávban komponálják, noha a szovjet énekesek hangkapacitása sokkal tágabb, valamint, azt, hogy hárfára semmit sem írnak, noha a Bolsoj Színházban ott állnak a hárfák, használatlanul. 1949. április 6-án dél körül találkoztunk hárman, Ági, Andris (a pécsi orvostanhallgató barátom) és én a Keleti pályaudvaron. Andris a még Németországból hozott amerikai tengerészzsákkal a vállán. Bennünk megfagyott a vér. A jelenet egyenesen az ÁVO börtönében folytatódhatott volna, ha véletlenül valamilyen hatóság megfigyelte volna. De nem történt semmi. A szökés északkeleti irányba vezetett, ugyanis Szlovákia felé kellett menekülni, a nyugati határ már aknásítva volt. így a vonattal Sátoraljaújhelyre utaztunk, ahol az embercsempésszel az állomáson kellett találkoznunk. No de mi legyen az amerikai tengerészzsákkal? Ezzel Sátoraljaújhelyen a vonatból kiszállni öngyilkosság lett volna. Eddigre András, az orvostanhallgató is rájött a hibára és át is rakodott valami kevésbé feltűnő táskába, de mi legyen a zsákkal, a „bűnjellel”? Érdekes, az izgalomra emlékezem, de arra már nem, hogy valójában végül is mi lett a zsákkal. Én Ágival beültem az étkezőkocsiba, és míg a levest kanalaztam, végigjátszottam magamban, hogy mi történne, ha lebuknánk. Láttam magam az ÁVÓ-n, ahol Szegő 83
