Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

szonyra emlékezem rá. Milán bácsi otthon általában pizsamában volt, nekem mint aggastyán maradt meg az emlékezetemben, noha még nem volt 60 éves.

Nagynéném a Haladás című, úgynevezett polgári radikális hetilapot olvasta. így hát én is. Cikkei rendkívül tetszettek, mai napig emlékezem egy cikkre, amiben Zsolt Béla azt írta, hogy hidakat a Horthy-rendszer is épített, az új rendszertől ő azt várja, hogy „demokratikus közszellemet” hozzon létre; ő pedig éppen ezt hiányolja. (Ez a demokratikus közszellem, ahogyan én látom, máig nem jött létre!) Ez és sok nagyon megfontolt cikk, erősen elgondolkoztatott.

Nagynéném bővebb baráti köréhez tartozott Tersánszky Józsi Jenő. Nagynéném, a rám, mint jövendő íróra való tekintettel, meghívta vacsorára. Mai napig emlékezem a szűk viszonyokra, a kis szobára, aminek nagy részét a zongora foglalta el és a rögtönzött asztalra, ami mögött a hórihorgas Józsi Jenő szorongott. Nagynénémmel való hosszas barátsága közvetlenné tette. Elmesélte, hogy behívták a pártközpontba és „elbeszélgettek vele”. A lényeg az volt, hogy rá akarták beszélni, hogy pártosabban írjon. Ő egy rögtönzött történettel válaszolt: „egy fiatal lány, egy szép tavaszi reggel felkel az ágyból, kiszalad a zöld mezőre, a madarak csicseregnek, ő tovább szalad, be az erdőbe, egy tisztáshoz ér, ahol kimerültén a fűre fekszik, behunyja a szemét, mire kinyitja, egy szép szőke fiú hajol föléje, ő elmosolyodik, mire a fiú: milyen szép fehér fogai vannak! Mire ő: igen, mert Odollal pucolom őket” Egy írónak, aki ilyeneket ír, egyszer olvassák el a történetét, legközelebb már nem, mert úgyis tudják, hogy a végén az áll, hogy Odol. Elgondolkoztatott. Több ilyen és hasonló eset volt, ami az addig egyoldalú beállítottságomban kezdett megingatni.

Iskolaújságot akartunk indítani, ehhez azonban akkor sajtóengedély kellett. Ön- képzőköri ügyködésem kapcsán éppen akkor érintkezésben voltam Barabás Tiborral, neki szóltam és kérdeztem és kértem, hogy segítsen ezt elintézni. Rendkívül segítőkésznek mutatkozott és azt ajánlotta, hogy forduljak a belügyminisztérium sajtóosztályának vezetőjéhez, azt hiszem Szásznak hívták és hivatkozzak rá, ő bizonyára el fogja intézni. Elmentem ehhez a Szászhoz, elmondtam a kívánságomat, ő pedig „elbeszélgetett” velem. Hogy ki mindenki van ebben az ügyben benne, meg mit akarunk és hogyan, és akik csinálják, milyen viszonyban vannak egymással. Egészen biztos vagyok abban, hogy miután Barabástól jöttem, meg volt győződve, hogy „jó elvtárs” vagyok (még mindig nem voltam párttag, sőt meg voltam győződve róla, hogy Fekete Marcsa néni semmit nem tett az ügyemben, lévén akkor már vagy egy év eltelhetett és semmi reakció nem volt, én már nem is gondoltam rá). A jövendő szerkesztőségében volt egy Tasziló, vagy Arisztid nevezetű kollégánk, akivel többször vita volt, nem is tudom már miről. Amikor Szásznak erről is beszéltem, (miért, nem tudom) akkor kimondta azt a mondatot, amivel kétségeim bizonyossággá váltak: „Ha akarjátok, akkor az összeesküvés szálai hozzá is elvezethetnek”. Ezek után már nem kétségeim voltak, hanem bizonyosságom, hogy ezt a vonalat követni nem lehet.

Ez volt az az időpont, amikor valami elkezdődött, ami végül is a kommunizmussal való végleges leszámoláshoz vezetett. Végiggondoltam az utolsó év politikai pereit, a Nagy Ferenc-féle „hazaárulást”, A Pfeiffer és Saláta képviselők ellen folytatott kampányt, és a Mindszenty-pert. Az azonosságot a nagy szovjet kirakatperekkel, amiket lényegileg nem is ismertem, még nem fedeztem fel, de a színfalak mögül már kilógott a lóláb.

80