Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)
IQ46- május i. A vonat Pilsenben valamennyit állt. A restiben igazi pilseni sört ihattunk (fogalmam sincsen, hogy mivel fizettünk). Prágán éjjel haladtunk át, nem láttunk belőle semmit. Ha ma nézem a térképet, hihetetlen, hogy milyen kerülővel utaztunk, de úgy látszik másfelé még nem volt közlekedés. Olmützben hosszabb ideig időztünk, úgy hogy bemehettünk a városba, sőt moziba is mentem (vagy mentünk, nem emlékezem), ahol egy amerikai filmet láttam csehre szinkronizálva, amiből persze semmit sem értettem. A filmen még látszottak a német feliratok, viszont erősen áthúzogatva (mert a csehek semmiről, ami német, hallani sem akartak). Beszélni nem nagyon tudtunk, németül beszélni életveszélyes volt, magyarul majdnem ugyanúgy, így hát valami kevés angollal értettük meg magunkat. Pozsonyon keresztül utunk a mai Szlovákián át vezetett. Szép idő volt, a marhavagon nyitott ajtajában ültek néhá- nyan és kilógatták a lábukat. Ezt aztán megbánták, mert csehszlovák egyenruhások levetették a cipőjüket. Ez különösen a Csöpi nevezetű szobatársunknak volt katasztrofális, ugyanis 47-es lába révén nem kapott cipőt, nagy nehézségekkel mindössze egyetlen párat sikerült szereznie, ezt vették el tőle. Budapestre cipő nélkül érkezett meg, fehér zokniban szállt ki a vonatról és ment be a városba. Hazatérésünk után, Karcsival együtt, az Ungár nevű szobatársunk Rózsi nevű nővérénél, a Thököly út 21. számú házban, laktunk. Itt is még valamiféle kollektív szellem uralkodott, megosztottak velem mindent, noha nekem semmim nem volt, amivel ehhez hozzájárulhattam volna. Nagynéném Budapesten életben maradt, de a lakásviszonyai miatt nála még nem lakhattam. Magyarország 1946-ban ordító ellenképe volt az akkori Németországnak. Németországban apátia uralkodott, semmi nem működött. Nem működött a posta, a vasút, a közbiztonság, egyszerűen semmi. Ezzel szemben Magyarországon az embereken látszott a reménység és az igyekezet, normális viszonyokat teremteni. Különösen a Forint bevezetés után 1946. augusztustól, tejjel-mézzel folyó Kánaánnak tűnt Németországgal szemben. Persze ezt is a rendszer javára írtam. 1946. május elsején úgy éreztem, hogy életem első 17 esztendejével szemben, végre szabad levegőt szívok. Az 1946. május i-ji felvonuláson egyénileg vettem részt, senkivel nem vonultam fel, de egészen a díszdobogóig jutottam el, amiről tanúskodik a még az akkor készített fényképem, Szakasitsról, Gerőről, Rákosiról, Veres Péterről és Rajkról. A lakásviszonyaim teljesen ziláltak voltak. A Thököly úti lakóközösség feloszlott. Nagynéném persze magához vett volna, de nem lehetett, mert garzonlakásában társbérlői voltak, (Liktorék), akik kb. 2 éves kisfiúkkal, kibombázottként, be lettek hozzá költöztetve. Egy időre Anyám egy barátnője vett fel, aztán Nagynéném egy tanítványának szülei, aztán Kisbán Emil, Eötvös gimnáziumi osztályfőnököm adta 76