Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

ezzel szemben a nadrágján bőr öv volt, ennek hasznát vehettem. Le is vettem róla, és eközben felfedeztem, hogy nem természetes halállal halt meg, hanem valahol az öv fölött lövést kapott. Úgy 25 centiméterrel lejjebb, mint ahol a fejem nyugodott. Abszolút nem rázott meg. Visszaszállingóztak a kiugrottak, lehet, hogy a jobb állapotban lévők le is léptek, nem tudom. A vonat ment tovább. Ismét, vagy aludtam, vagy elvesztettem az eszméletemet. Legközelebb egy állomásépület előtt álltunk. Ismét légiriadó volt, itt lehetett a szirénákat hallani. Itt nem kaptunk direkt támadást, viszont az SS lődözött mindenkire, aki a vagonból kiugrott. A mellettünk vesztegelő szerelvényben, ha jól emlékezem lekvárt szállítottak, sikerült is egyeseknek ebből “organizálni”. Amikor a vonat elindult, egy velem egyidős fiú ült mellettem, nem tudom, hogy azelőtt a mi vagonunkban volt-e, neki sikerült egy doboz lekvárt elemelni, viszont átlőtték a lábát. Valami ronggyal elszorította a vérzést. Ő tulajdonképpen a lőtt sebtől eltekintve jó állapotban volt. Úgy emlékezem Papnak hívták és kapuvári volt. Adott a lekvárból. Mennyi ideig tartott ez a vonatút, Landsbergtől Dachauig (kb. 80 km, ugyan légvonalban sokkal kevesebb, de a vonat München Pa- singon keresztül kerülő úton haladt). 29-én szabadultunk, 26-án hajnalban indultunk a mi lágerünktől (Kaufering 4) és úgy emlékezem, hogy csak egy éjjelt voltam a szabadulásig Dachauban. Tehát vagy a vonatút tartott 2 napig, vagy Dachauban voltam mégis tovább, mint egy éjjelt. Mindegy, akár a vonaton, akár Dachauban, általában eszméletlen voltam.

Dachau. Az egész érkezés ködös. Hogyan szálltam ki a vagonból? Nem tudom. Bizonyára valahogyan kisegítettek. Rettenetesen sántikáltam, az egyik lábam (a jobb?), nagyjából merev volt. Zuhanyozás meleg vízben. Erre emlékezem. A tusban még beszéltem Fodor bácsival, akit még Kauferingból ismertem, tejcsarnoka volt Pesten, a Jókai téren, ő mint munkaszolgálatos csak decemberbe került ki Németországba, tőle sokat tudtunk meg, hogy mióta elhagytuk Magyarországot, ott mi minden történt. Fodor bácsit itt láttam utoljára, utána már soha. 1946-ban kerestem a tejcsarnokot a Jókai téren, nem volt. Vagy rosszul emlékeztem a címre, vagy megszűnt. A tusolás után bizonyára új holmikat kaptunk, tetvetlenített, mert később már tetűre nem emlékezem. Nem emlékezem melyik barakkba osztottak be, de arra igen, hogy a 3 emeletes priccssornak a 3. emeletén kaptam helyet. Puha valamin feküdtünk (valószínűleg szalmazsák volt, Kaufering után, ahol fapadon aludtunk, paradicsom). Mellettem egy jugoszláv partizán. Aztán ismét eszméletlenség, egészen addig, amíg a barakk ablakán kilátva, egy amerikai katonát pillantottam meg, a drótkerítésen kívül. Április 29. délután volt. 16 éves múltam nem egész 2 hónappal. Az első életem véget ért. Új élet kezdődött. A régi világ, a régi világom elsüllyedt, 10 hónapos bezártság után egy közben megváltozott világ fogadott. Eddig minden csak történt velem.

Egyedülálló tragédia a holokauszt a történelemben? Vajon Auschwitz egy „szokásos” incidense-e a történelemnek, vagy nem? Talán azért nem, mert meggyilkoltak férfit és nőt, ifjat és öreget? Ez által egészen bizonyosan nem, hiszen már az ótestamentumban, Józsua könyvében (6) áll, hogy Jerikó elfoglalása után az izraeliták „Kardélre hánytak, kiirtottak mindent, ami a városban volt: férfit és nőt, ifjat és öreget, ökröt, juhot és szamarat.” Azonkívül népirtás már Jerikó előtt is, és azóta is számtalanszor volt. Az internet 25.700 adalékot tartalmaz a genozid (népirtás) címszó alatt. Szerepelnek az indiánok, akiket Észak- és Dél-Amerikában egyaránt

67