Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)
deklődéseim eredményeként gondolom, már 1944 szeptemberében Auschwitzban meggyilkolták volna). Mostohaapám, tífuszban legyengült szervezete az abszolút éhezést nem viselte el, egyszerűen éhen halt, a holttest ott feküdt mellettem, a pokróca fehérlett a tetvektől (Mindnyájan teljesen el voltunk tetvesedve). Nem emlékezem, hogy bármilyen emóció volt bennem. Tudomásul vettem és még csak nem is csodálkoztam, vagy gyászoltam (Visszagondolva úgy hiszem, hogy a KZ-ben eltöltött 10 hónap, a mai napig, az emocionalitásom kárára volt). Ma sem vagyok képes nagy érzésekre. Kiölődött belőlem. Persze az is lehet, hogy sohasem voltam a nagy érzések embere). Aztán egy darabig nincsen emlékem, hogy mi történt, gondolom a holttestet elvitték. Délután sorakozót rendeltek el a lágertéren. Nekem minden mindegy volt, én fekve maradtam. Nem is nagyon tudtam volna kimenni. Csaknem hulla voltam. Sok engem sem választhatott el ettől. Akkor már legalább 4 hete igyekeztem mozdulatlanul feküdni, hogy kevés energiát fogyasszak. Még ma is láthatóak rajtam a felfekvések nyomai, amik onnan származnak. Az avitaminózis- tól az egyik lábam megbénult. A lágert aznap kezdték evakuálni. A járóképeseket kivezényelték és elindították, mai napig nem tudom, hogy hova, és tudtommal útközben meggyilkolták őket. Én, állapotomra való tekintettel, tovább feküdtem, noha mindenki abból indult ki, hogy a lágert fel fogják gyújtani. A barakkban alig maradtunk. Sőt lehet, hogy csak én és még egy fiatal fiú, hogy mennyi idős lehetett nem tudom, akkor sem tudhattam, azt a csontvázakról nem lehetett megállapítani, nem is volt érdekes. Én emellett a fiú mellett feküdtem és beszélgettünk. Hosszan, azt hiszem arról is, hogy mi ez a világ, amiben mindez előfordulhat. A fiú belgrádi volt, jól beszélt németül. Azért is bevésődött az emlékezetembe, mert hosszú idő után a primitív lengyel zsidók után végre egy egyenrangú szellemi nívón állóval beszélhettem. Ő minden szomorúság nélkül, kijelentette, hogy nem éli túl az éjszakát. Aztán persze megint ennivalóról beszélgettünk és megtanított arra, hogy hogyan kell gyuvecset főzni (tulajdonképpen egy lecsós rizses hús). A receptet megjegyeztem, és azóta gyakran főztem. Éjjel lágermunkások, szintén foglyok, pokrócokon kivittek a barakkból és a lágerkerítés előtt felsorakozott szekerek egyikére raktak fel. A szekereket a falubeli parasztok bocsátották rendelkezésre. Ők maguk is hajtották, ha jól emlékezem a szarvasmarhákat. A láger hátsó drótkerítését felnyitották, ott rakodtak fel bennünket és vittek ki a vasúti sínekhez. Ezen a vasúton jártunk azelőtt dolgozni, de akkor még a láger kapun jártunk ki. A sínek, a feltépett kerítéstől, mintegy 350 méterre lehetek. Ezen a 350 méteren az út mellett, pokróc, pokróc mellett volt, mindegyiken egy félhulla. Én a jugoszláv fiút elvesztettem. Többé soha sem láttam, biztos vagyok benne, hogy elpusztult, valószínűleg még akkor éjjel. Nagyon hideg volt, mire reggelre begördült a vonat, a pokrócon fekvők félhalottak nagy része addigra egész halott volt. Megfagytak. Valószínűleg a vagonba egyedül szálltam be, nem hiszem, hogy volt, aki segítsen. Marhavagon volt, ott aztán ismét elvesztettem az eszméletemet. Arra riadtam, hogy a vonat megáll, gépfegyverropogás és a vagonból az emberek kiugrálnak. Egy erdőben álltunk, a sínek melletti távírópózna égett; mélyrepülő támadásba kerültünk. A vagonban csak én maradtam és egy mellettem ülő, akinek a vállán aludtam. Aztán, a támadás után, néztem a szomszédomat, ez meg sem mozdult, tudtam, halott. Az ilyen nem volt szokatlan. Megnéztem, hogy mit használhatok a holmijaiból, sajnos a cipője nem látszott jobbnak az enyémnél, 66
