Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

hogy a világ megtudja, hogy a lágerekben mi történt. Ha lett volna írószerszámunk és papírunk, felírtuk volna a világnak a láger és a gázkamra valóságot. Nem volt. így csak megfogadtuk, ha túléljük a fogságot, akkor tanúságot teszünk...

Érdekes, a magamról alkotott képpel nem fér össze, de miközben tífuszosan feküdtem, úgy látszik erősen számítottam azzal, hogy nem élem túl. És tudom, sajnáltam magam. Sajnáltam magam, hogy meghalok, még mielőtt élhettem volna. Ezen csak csodálkozni tudok, mert ha valami távol áll tőlem, az az önsajnálat. Úgy látszik a tífusz személyiségváltozással is jár. Persze voltak lázlátomásaim, a mellettem fekvőt akartam a vödörhöz küldeni, mert nekem kellett. A következmények beláthatok.

Április elején, úgy látszik, legalább kis mértékben mozgóképes lehettem, mert szép idő volt, és kifeküdtem a barakk tetejére (a barakkok földbe voltak vájva) és „napoztam”. Az őr a drótsövényen kívül (Wehrmachtos volt) odaszólt: „tartsatok ki, már nem tart sokáig!” (persze németül). Nem is tartott sokáig, már csak néhány hétig. Ennek ellenére, ebben az utolsó fázisban a Kaufering 4-es láger maradék lakóinak majdnem egésze elpusztult. Én nem.

Valamikor április elején csoda történt: vöröskeresztes csomagokat osztottak szét. Mindenki kapott egyet. A tartalmából csak arra emlékezem, hogy cigaretta volt benne (amit rögtön elcseréltem ennivalóra), valamint édes kondenzált tej, tubusban. Ez valami csodálatos volt, ilyen jót még addig soha életemben nem ettem. Legalábbis akkor annak tűnt és erre mai napig emlékezem. Ekkor már mindannyian annyira rezignáltak voltunk, hogy a pillanatnyi gyönyörön túlmenően, amit az evés okozott, a csomag remény jelzését nem éreztük. Rezignáltak voltunk, és abból a rezignáltságból már a csomag sem mentett ki. Csendben haldokoltunk.

Szóval a „Bódeni lovas” visszanéz, nem esik össze, csak csodálkozik, hogy menynyire nem érinti mindez. Talán már nem is azonos azzal, aki mindezen átment. No de hol kezdődik a múltban az azonosság? Azonos vagyok, azzal, aki 1946-1949-ig Magyarországon élt? Vagy azzal, aki 1949-1960-ig „átmenetileg” Ausztriában vegetált? Vagy...? Létezik még egyáltalán azonosság, ami az emberben magában van? Nem hiszem. Azonosságot én csak a másik emberhez való viszonyomban találtam. Az azonossághoz a MÁSIK szükséges. Legalábbis pillanatnyilag így látom.

A10 hónapos KZ vége valódi infernó volt. Áprilisra az ellátás csaknem megszűnt, tömegesen haltak éhen. A lágeren belül teljes káosz uralkodott, az őrök már csak arra vigyáztak, hogy a lágerból ne lehessen kijutni. Valamikor ebben az időben, egy a lágeren belüli csatangolásom alkalmából, nyers krumplihéjra akadtam, a konyha melletti szemétdombon. Néhány napig ezen éltem. Aztán már csak feküdtem, alva, vagy nem egészen eszméletnél. Már február óta nyilvánvaló volt, hogy a németek belátható időn belül elvesztik a háborút, de ugyanakkor erősen tartottunk tőle, hogy bennünket még előtte elpusztítanak. Április 24-én valamiféle üres levest kaptunk még, mostohaapám nekem adta a levesét azzal, hogy ő úgyis meghal. Nem beszélek soha erről, mert annyira giccses, hogy kitaláltnak tűnik. Nem az. 25-én éjjel pontosan diagnosztizálta az állapotát, mondta: most betört a víz a tüdejébe, most már csak rövid ideig él. Hajnali 4 órakor meghalt. A dátumot, mostohaapám egy orvoskollégája véste be az emlékezetembe, aki megállapította a halálát, majd azt mondta: „Jegyezd meg, apád április 25-én hajnalban halt meg”. (A dátum azért is emlékezetes nekem, mert anyám aznap lett volna 46 éves, ha megélte volna, és nem, mint ér65