Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

Másnap az ébresztő reggel 4 órakor volt, akkor kimeneteltünk a láger mellett vezető sínekhez, ahol egy idő múlva egy szerelvény állt meg, ami elvitt a munkahelyünkre. Óriási meglepetésünkre a szerelvény személykocsikból állt. Nem értettem, miért rohamozzák meg, hiszen meg voltam győződve, hogy senkit sem fognak visz- szahagyni. Beszállás után értettem csak meg mindent. Az elsők, akik beszálltak, rögtön felmásztak a csomaghálókra, ott lefeküdtek és rögtön tovább aludtak. A látvány, a rongyokba öltözött emberekkel a csomaghálóban, megdöbbentő volt, és belém vésődött. Egyébként volt elegendő ülőhely, állni senkinek sem kellett. Mennyi ideig tartott a vonatút? Nem emlékezem.

Kivonulás, bevonulás a slágerba mindig két SS előtt folyt le. Az egyik tányérsapkás volt, tiszt, vagy altiszt lehetett, a másik mellette csak puha katonasapkában, ezt „Schweinehundnak” hívtuk, ugyanis több ízben előfordult, hagy valamelyik rabnál valamit kifogásolt (mit? Nem emlékezem), fenékbe rúgta és rákiabált, hogy „Schweinehund!”! Hihetetlen, de így van, Auschwitz után először hallottam valami emberi hangot az őrszemélyzet részéről. Én személy szerint soha nem találkoztam akármilyen kapcsolattal az őrszemélyzet és a rabok között. A rettenetes éppen az volt, hogy tárgyak voltunk. A fenékberúgás és a „Schweinehund”, direkt emberinek, sőt joviálisnak tűnt.

Már előző nap a lágerban, a „régiektől” megtudtam, hogy a munkában több kommandó van. A „Holzmann”, a „Moll” és még egy, amelyiknek a nevét elfelejtettem. A „Moll”, ahogyan mondták a legrosszabb, és a legjobb az, amelyiknek a nevét elfelejtettem, és amelyik az SS, valamint a német munkások (OT, Organoisation Todt”) barakkjait takarították. Én már első nap a Holzmannhoz kerültem, és az egész kauferingi idő alatt sikerült a Mollt elkerülnöm. Úgy a Moll, mint a Holzmann (mint ahogyan tulajdonképpen csak utólag tudtam meg) nagy német építkezési vállalatok voltak, amelyek Landsberg térségében óriási földalatti csarnokokat építettek, úgy tudom, repülőgépgyártásra. Amikor én elkezdtem ott dolgozni, mindössze dombokat láttam, amiknek tetején kisvasút járt és vasbeton zsaluzatán dolgoztak. Cementzsákokat rakodtunk a kisvasúira, gömbvasakat hajlítottunk és ott ahol már cementeztek, állványon állva, hosszú rudakkal a friss betont kevertük, nehogy levegő buborékok képződjenek. Ez utóbbi volt a legveszélyesebb, mert ahogyan mondták, ha ott valaki elcsúszik és leesik, az be lesz betonozva (Én ilyen esetet nem láttam). Ezt a munkahelyet is sikerült elkerülnöm. Az építkezés dimenziói, engem, aki még ehhez hasonlót sem látott, megdöbbentettek. A domb hossza, ami alatt a csarnok volt (belülről nem láttam), több száz méterre rúgott és a szélessége is vagy száz méter lehetett. Az építkezésen ezer embernél több dolgozott. Munkásságom ideje alatt, (visszaemlékezve és számítgatva 3 hónapra jövök) cementzsákot hordtam és gömbvasat hajlítottam. Ez utóbbi volt a legelviselhetőbb, baj csak az volt, hogy a hidegben a vashoz odaragadt az ember keze, mert persze kesztyűnk nem volt. A vashajlításnál aránylag személyes kapcsolatban voltam az ott illetékes OT emberrel, egy öreg Bajorral, aki határozottan emberséges volt, és soha nem hajszolt. Szóváltásra nem került sor.

Az ellátás az építkezésnél nulla volt. Valami vízleves délben, és más semmi. Reggel egy, valószínűleg szacharinnal édesített kávét kaptunk, még kivonulás előtt. Este a vacsora aránylag tápláló volt, különösen vasárnap, amikor tejlevest kaptunk benne főtt tésztával. Ezenkívül egy fél kenyérrel (kb. 40 dkg lehetett, a már ismert „fű62