Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Weiss András: A kezdet (IV. rész)

részpor” kenyérből), valamint valami Zulag, lekvár, vagy műméz, vagy valami kolbászszerű, kb. 3 dkg. A munka sötétségig ment, tehát miután tél volt, 5 óráig. Hetente 6 napot.

Ismét egy kép, egészen élénk és egyértelmű. A németországi lágerekben nem volt gázkamra és másfajta tömeggyilkolástól is tartózkodtak. Ezzel szemben „repülő komissziók” látogattak bennünket úgy havonta, és ezek megszemlélték a foglyokat és a munkára alkalmatlanokat, visszaküldték Auschwitzba, elgázosítani. Persze ez nem lett kimondva, úgy szólt a mese, hogy ezeket az embereket kímélő lágerbe viszik. A csodálatos az volt, hogy mindenki tudta, hogy ezek a gázba mennek, és az SS-ek viszont tudták, hogy mi ezt tudjuk. Szinte cinkosság volt a foglyok és a foglárok között. A mi lágerünkben volt egy öregember (visszatekintve, gondolom úgy 50 éves lehetett!), aki már alig állt a lábán. Valahogyan sikerült neki az első szelekciónál kibeszélnie magát, hogy persze munkaképes, ne vigyék öt kímélőre. Hagyták, ott maradt a lágerban. A következő szelekciónál ismét ott állt, csontváz soványan, mesz- sze láthatóan munkaképtelenül. És ismét magyarázott, hogy ő bizony munkaképes. Az SS nevetett, úgy látszik emlékezett még a szerencsétlenre. Aztán a szerencsétlenen, akibe csak hálni járt a lélek, magyarázott és akkor már mindenki (a többi rab is) mosolygott. Én is... Ezek után, hogy ez a kép azóta is él bennem, van még valami, amin csodálkozom? Én nem hiszem, hogy én nem olyan vagyok, mint az átlag, nem vagyok rosszabb. Hát mit várhatok másoktól?

január elején egy ízben sikerült a barakktakarító kommandóba bekerülnöm. Ez valóban a legnagyobb mértékben „kímélő” volt. Semmi nehéz munka, emberséges ebéd, mert az SS maradékát kaptuk és száraz kenyeret is találtunk. A szinekúra árát aztán munka után fizettük meg. Lekéstük a hazavivő vonatot és gyalog mentünk, talán két óra hosszat (Ebből gondolom, hogy a munkahelyünk kb. 10 km-re lehetett a lágertől). Rettenetes hideg volt, hófúvás és mindehhez a cipőm is kezdte felmondani a szolgálatot. A kommandó mindössze 10-15 emberből állhatott, előttünk egy SS, mögöttünk egy SS. Nem utakon, hanem réteken jártunk, nem hittem, hogy valaha elérem a „boldogító” lágert. Valamikor egy erdőirtáshoz érkeztünk itt kellett tovább menni. Ennek rettenetesen örültem, végre a fák védeni fognak a hófúvástól. Ez a reményem valóra vált, de ugyanakkor az út tele volt a kivágott fák tönkjeivel, ezt a sötétben nem lehetett látni és állandóan belebotlottam. Ez aztán végleg végzett a cipőmmel. Rajvonalban haladtunk, én az utolsók között voltam, mellettem egy idős (lehetett 50 éves!) fehérvári fogorvos, T. doktor, aki végleg nem bírta a gyaloglást. Közben a mögöttünk haladó SS álladóan a levegőbe lőtt, gondolom unszoló szándékkal, de arra is figyelmeztetve, ha valaki nem bír tovább menni, azt lelövi. T nem bírta, rogyadozott. Annyira visszamaradtunk, hogy az SS közvetlen mögöttünk volt. Aztán odaszólt nekem, hogy mi van, miért nem megy az „öreg”. Mondtam, mert nem bírja a tempót. Erre az SS, se szó sem beszéd, alákarolt és legalább egy fél óra hosszat, addig tartott még az út a lágerig, cipelte T. doktort. Közben velem beszélgetett (micsoda csoda, ez az első és utolsó eset volt a csaknem egy éves lágeréletem alatt, amikor egy SS-sel beszéltem), elmondta, hogy elzászi, és egy évvel azelőtt kényszersoroláson az SS-hez osztották be, és hogy csak azt reméli, hogy elkerülhet onnan. (Nem mondta, hogy reméli vége lesz a háborúnak, csak annyit, hogy reméli más beosztást kap). Aztán megérkeztünk a lágerba, nekem lefagytak a lábaim, úgy hogy a kórházbarakkba kerültem. Ez volt a 3. Birodalom érdekében foly63