Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1-3. szám - Simon János: Közép-európai átmenetek vagy átalakulások? - A rendszerváltozások elméleti megközelítése
juk meg: a demokrácia ugyanis humánus, emberbarát, mert alkotó energiákat szabadít fel; míg a diktatúra antihumánus, elembertelenít és rombol. Adódik a kérdés, hogy akkor miért és hogyan jön létre a diktatúra? A kérdés első felére egy korábbi tanulmányomban már bővebben válaszoltam, amikor a pretorianizmus természetét és működését írtam le, most inkább a kérdés második felére válaszolnék (Simon 2004). Megítélésem szerint egy reverzibilis folyamattal állunk szemben, így a konstrukció létrejöttének megértése segít a „dekompozíciós folyamat” (szétesés, leépítés) megértésében is, vagyis a felépítésében benne van a lebontásának lehetősége is. A latin-amerikai diktatúrák úgy kezdődnek, hogy a katonákat parancsnokaik kivezénylik a laktanyákból, hogy elfoglalják az állam legfontosabb hatalmi pozícióit, így a hatalmi ágak vezérlő központjait (parlament, bíróságok, rendőrségek), az igazgatási szervezetek kulcspozícióit, a médiaközpontokat, az erőszakszervezetek irányító központjait, és a szimbolikus szervezetek vezérlő erőit. A demokrácia intézményeit föloszlatják, illetve azokat saját szervezeteikkel helyettesítik, és saját embereikkel töltik fel, szabályait felfüggesztik és saját szabályaikat vezetik be. Egyenruhában „kormányoznak”. A törvények egy részét vagy többségét felfüggesztve katonai kormányzást vezetnek be, a kontroli-mechanizmusokat és a civil szabadságjogokat jelentősen szűkítik vagy teljesen megszüntetik. A képlet leegyszerűsítve a következő: a Hadsereg (H) megszállja az Államot (Á) és a továbbiakban annak intézményein keresztül dominálja a maga alá vetett, jogaitól megfosztott Civil Társadalmat (CT). Mindez annak megfelelően történik, ahogy az előzőekben a diktatúra működését leírtuk. Latin-Amerikában tehát a diktatúra úgy szűnik meg, hogy a H (ha vezetőiket így vagy úgy ráveszik) visszavonul a laktanyákba, a CT visz- szakapja (vagy visszaszerzi) hatalmát és választások révén ismét képviselőket küld az országos és a helyi parlamentbe, akik kormányt alakítanak, visszaállítják a demokratikus jogokat és intézményeket, helyreáll az Á és a CT korábbi „partneri” kapcsolata. Ha a politikusok évekkel később ismét túlságosan korruptak lesznek, vagy a gazdaság válságok és csődök halmazát produkálja, akkor megint jön egy szignál, melynek hatására a katonák elhagyják a laktanyákat és ismét megszállják az Á-t, minden kezdődik elölről. Ez a diktatórikus rendszer létrejöttének latin-amerikai képlete, de milyen Közép- és Kelet-Európa kommunista képlete? (*ltt és most tegyük zárójelbe a gerillaharcosokat, mert ők nem egy ország reguláris hadseregéből nőnek ki, hanem olyan civilekből állnak, akiket világmegváltó hitük bújtatott katonaruhába. Ok eleve célul tűzik ki a tulajdonviszonyok megváltoztatását, győzelmük után pedig félig civillé változnak vissza és forradalmi pártot alapítanak, mint Castróék, Che Guevaráék, vagy a nicaraguai sandinisták). A kommunista diktatúrákat bolsevik típusú pártok hozták létre, melyek kizárólagosságra törekedtek, kifejezetten militarista módon szerveződtek, illegálisan és konspiratívan építették ki hálózatukat. Noha magukat mindig pártnak nevezték, de a valóságban félkatonai erőt alkottak. 1917-ben Oroszországban puccsal szerezték meg a hatalmat, 1945 után pedig a közép-európai többpártrendszeres demokráciákban a régiót megszálló szovjet-orosz fegyverek árnyékában törtek hatalomra konspirációval, illegális módszerekkel, tiltással, emberrablással, terrorista akciókkal, antidemokratikus kirekesztésekkel. A militarista párt elfoglalta az államhatalmi pozíciókat, betiltotta a többi pártot, monopolizálta a közéletet és az állam hatalmi gépezetét, s hamar kiépítette az egypártrendszerű Párt-Államot (PÁ), intézményesítve 5
