Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Heimler Jenő: A köd éjszakája (részlet)
tünk, mondta, meleg étel vár majd ránk; itt nem tudnak nekünk vizet nyújtani, de később azt is kapunk. A szavak biztatóan hangzottak, de senki sem hitte el őket. A múlt tapasztalatai megtanítottak, hogy a németeknek nem lehet hinni. Mialatt a vonat a határátkelőnél várakozott, nem sok minden történt. Amíg oda- kintről magyar hangokat hallottunk, minden rendben volt. De hamarosan, miután a vonat újra elindult, valaki megszólalt: - Most lépjük át a határt. Mintha egy kísértet ejtette volna ki a szavakat a vagonban. Az egyik sarokban valaki dúdolni kezdte a magyar himnuszt. Egy ország kitoloncolja saját állampolgárait a határon túlra - és abban a pillanatban ők a nemzeti himnuszt dúdolják! De senki sem szakította félbe a dallamot: mindannyian osztoztunk az érzésben. Hallgattuk a himnuszt, és elbúcsúztunk - Magyarországtól, szülőföldünktől, nagyszü- leink sírjaitól, első szerelmünk színhelyétől, gyötrelmünk és örömeink földjétől. Mintha lelkünk mélyén éreztük volna, milyen nehéz elszakítanunk magunkat a sötét tájtól, s a hegyektől, melyek úgy tűnt, visszahúznak magukhoz. Aztán erőt vett rajtunk a félelem. Különös kísértetek lebegtek a sötétségben: eleinte lassan, majd egyre gyorsabban remegtek szemem előtt. Mintha egy halott férfi és egy halott nő keresték volna egymást a zsúfolt vagonban. Azelőtt sosem hittem a természetfelettiben: a spiritualis- tákat ártatlan bolondoknak tartottam. Most visszafojtott lélegzettel, félőrülten bámultam a felém közeledő, mozgó árnyakat. Egy fiatal nő, akit a sötétben nem ismertem meg, reszketve fogta meg kezemet. Nem tudtam kicsoda, nem értettem, mit akar tőlem. De én is satuként ragadtam meg kezét. Karomat a dereka köré fűztem, és magamhoz húztam. Szükségem volt lázas ajkaira, csókjaira, vonagló testére, hogy elüldözzem a félelmet. Nem tudtam ki vagyok, hol vagyok. Csak egyetlen vágyam volt - a vágy ez az ismeretlen nő iránt. Üvöltve feszültem melleinek, és reszketve bámultam a sötétségbe, hogy lássam, kö- zelednek-e a kísértetek. Még behunyt szemmel is magam előtt láttam őket: szisze- gőn, rettenetesen, hátborzongatóan. Ahogy forró testét éreztem testemen, megkérdeztem tőle: - Látod őket? Látod azokat az árnyakat? - Nem adott választ. Minél inkább féltem, annál erőteljesebben szorítottam. Alig vettem észre, hogy a vagonban mindenki sír, félrebeszél, nyöszörög, reszket, rángatózik.- Még sosem voltam a tiéd, Feri - szólalt meg zihálva az ismeretlen nő. - Drága Feri, még soha nem adtam magam neked - nyögte karjaim közt. - Annyira kívántalak, de a szüléstől, féltem a szenvedéstől, még önmagámtól is. - Hangja ragyogott a szenvedélytől. - Gyere, Feri drágám. Szoríts magadhoz, szoríts erősen. Ó, menynyire fáj - de milyen jó, amikor magadhoz szorítasz! Magamhoz tértem. Az emberek, úgy sikoltoztak a vagonban, mintha egymást ölnék.- Éva, te vagy az? - Az ismeretlen testet tapintottam. -Ó, Istenem, mi történt velem? Egy pillanatra az ablakon keresztül a hold bevilágított a vagonba. Éva kábultan hevert nem messze tőlem. Hátrapillantottam, hogy lássam, kit öleltem idáig. Még sosem láttam. - Kezdek megőrülni. - Ismét szédülni kezdtem. - Nem, nem hagyhatom, hogy ez legyőzzön. Erős vagyok, erősebb, mint bármely szellem. Uralkodnom kell magamon. 37
