Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Heimler Jenő: A köd éjszakája (részlet)

valóság színei egy kissé megélénkültek. A köröttem lévőkből ismét gyerekkori ismerősök lettek. Emlékeztem rájuk városom utcáiról, vagy ahogy üzletük bejáratánál állnak. Egyesek gazdagok voltak, mások épp csak megéltek. Mind velem együtt nőttek fel, így nem tűnt fel nekem arcvonásaik változása az évek teltével. Volt közöttük egy házas asszony, aki egykor félrelépett: férje kivételével mindenki tudott erről. Most együtt utaztak a vagonban, egymáshoz préselődve - férj, feleség és szerető. Egy másik hegedűművész volt. Hegedűtokján kuporogva a semmibe meredt. Egyszer hallottam őt csillárok ragyogó fénye alatt játszani. És mellettem, levegő után kapkodva ült Éva - az első nagy szerelmem.

Eszembe jutottak első találkáink nagyanyja házában, s a lopott csókok, amik oly édesek voltak. Éva rövidlátó és nagyothalló nagyija, ideális volt Kupidó szerepére. Most itt feküdt nagyi is, alig pár méterre tőlünk.

Szegény öreg nagyi... téli délutánokon ült a karosszékben, elbóbiskolt, s időnként felriadt. Hányszor tettük lóvá az idős asszonyt! Akár egy denevér (alig látott valamit) felénk fordult, és megkérdezte: - Még mindig varrsz, kislányom? - Ilyenkor Éva kibújt karjaim közül és ártatlan hangon válaszolt: - Persze, hogy varrók, Nagyi. Mi mást csinálnék? - Nagyi engem is kedvelt. Teázáskor mindig szólt Évának: - Menj, lányom, készíts egy kávét az úriembernek. - Az idő megállt Nagyi számára, jobban mondva az idő megállt „benne”. Éveken keresztül se nem látott, se nem hallott semmit. Fátyolos szemei mögött, melyeket már nem ért el a nap sugara, emlékek őrizték a múlt napfényét; füleiben emlékek álltak őrt az elmúlt évek hangjai felett. Úgy képzelte el a világot, mintha mi sem változott volna az évtizedek során. Beszédje érdekesen régimódi volt. Gyakran nevettük ki emiatt. Most Nagyi a vagon padlóján hevert, nem tudta, hol van, nem tudott a világban történő borzalmakról. Azt hitte, még mindig otthon van, s csupán egy kicsit szédeleg valami enyhe rosszullét miatt. - Menj, lányom, készíts egy kávét az úriembernek! - De ma elmaradt Nagyi kávéja. Szidni kezdte Évát: - Milyen rosszul nevelt egy lány vagy te! Úgy látszik, mindig valami ostobaságon jár az agyad. Na, ha már ilyen lusta vagy, legalább egy pohár vizet hozhatnál nekem. Nem hallod, mit kérek?

Az ezt követő csendben Éva halk sírását hallottam mellőlem. Az én szemem is könnyes volt.- Milyen illetlen egy lány vagy! Hát nem hallod, hogy nagyanyád szomjas? - Tehetetlenül tapogatózott maga körül. - Még mindig itt van, fiatalember?- Itt vagyok, asszonyom - kiáltottam elég hangosan ahhoz, hogy meghalljon. Megsimogattam kezét, s az idős asszony vonásai kisimultak.- Nagyon remélem, fiatalember, nem zavarja, ha megkérem, hogy hozzon nekem egy pohár vizet? Legyen szíves, kérem, menjen át azon az ajtón a konyhába. És most, ha lesz szíves balra fordulni, ott találja a csapot. A poharak a jobb oldalán vannak, a polcon.

Odakúsztam hozzá, és gyengéden megsimogattam a haját. Hosszú, nagyon hosszú ideig értetlenül nézett maga elé. Aztán becsukta nem látó szemeit.

Közeledett az est. Sűrű árnyékok gyűltek a vagonban.- Most a Kárpátokban vagyunk - szólt Éva. Kinéztem az apró, vasrácsos ablakon. A nap utolsó sugarai halványan tündököltek a hatalmas, komor hegyoldalakon. Éjszaka értük el a határt, ahol a vagonokat kinyitották, és egy magas rangú német tiszt közölte velünk, hogy egy németországi táborba visznek minket. Ha megérkez36