Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Weiss András: A kezdet III. rész

(láger utca) egyik oldalán cigányok voltak elhelyezve. A cigányoknál a családok együtt voltak. A Lagerstrasse másik oldalán a zsidók.

Először a n-es barakkba kerültem, ez az úgynevezett gyerek Blokk volt. Majdnem semmire nem emlékezem, de van egy kép, ami világosan megmaradt bennem: egy, velem mintegy egykorú fiú, meztelen vörösre sült felsőtesttel (a júliusi nap nagyon erős volt) és a mellén egy tenyér fehér nyoma. Ez kísértetiesen nézett ki. Akkor ez nagyon megdöbbentett, de kiderült, hogy a saját tenyerének nyoma volt, kifeküdt a napra és a tenyere a mellén volt. Egyébként Birkenau akkori képéhez hozzá tartozott, hogy a barakkok előtt emberek napoztak, miközben tudták, hogy a gázkamrák árnyékában élnek. Persze volt ennek túlélési aspektusa is, az állandó szelekcióknál egészségesen kellett kinézni, mert különben a gáz következett.

Érdekes. Első pillanattól kezdve, azután, hogy az E-Lágerba kerültünk, tudtunk a gázkamrákról és tudtuk, hogy a füstölgő kémények krematóriumok. Hogy honnan? Nem tudom. De én nem is csodálkoztam. Valahogyan ennek a lehetősége a levegőben lógott. Nem csak azóta, hogy Auschwitzba érkeztünk, már előtte, már azóta, amióta tudomásul vettük a „zsidóüldözést”. Nem Magyarországon, hanem német területen, mindaz, amit hallottunk, ennek a lehetőségét magába foglalta. Nem csak az, amit K. Norbert az Országháztéren mondott, és amit nem vettem, ilyen explicit formában, tudomásul. Valahogyan úgy, mint egy logikai következtetést, ahol több meghatározóból egy ismeretlenre következtetünk. Ha magunk nem is jövünk rá, akkor, amikor rábukkanunk, nem csodálkozunk.

Nem tudtuk, hogy hol lehetünk, csak annyit, hogy valahol Krakó és Kattowitz között. Éjjelente, és néha nappal is hajókürtöket véltünk hallani. Ebből arra következtettünk, hogy közvetlenül a Visztula mellett lehetünk. Csak akkor, amikor már Németországban dolgoztunk jöttünk rá, hogy a német mozdonyok füttye más mint a magyaroké, olyan mint a hajókürt hangja. Nem is voltunk a Visztula környékén sem.

Az ellátás silány volt. Reggel egy pótkávé, délben „Dörrgemüse”, szárított zöldségekből főzött híg lé, amiben adagonként legfeljebb egy dekagramm hús volt. Az ebédet hordóból osztották úgynevezett „menaskákba”, amik állítólag a lengyel hadsereg csajkái voltak, négy ember egy csajka, kanál nélkül. A csajkák állapota rettenetes volt, rozsdásak, horpadtak és koszosak voltak. Este kenyér és „Zulag”, ami egy szelet kolbász, vagy lekvár, vagy műméz és néha margarin volt. A kenyér a német tégla alakú kenyér, amiben, akkori megítélésünk szerint a fűrészpor képezte a főrészt. Általában 4 ember kapott egy kenyeret, ami fejenként cirka 25 dkg-ot jelentett, azaz jelentett volna, ha nem a Blokkvezetőség mintegy egynegyedét ellopta volna. Ez úgy történt, hogy a kenyér közepéből egy vastag szeletet kivágtak és csak a maradékot osztották négyfelé. A „vacsora” előkészítése a Blockältester szobájában, zárt ajtók mögött történt, ennek ellenére mindenki tudott a manipulációról. De persze tenni ellene nem lehetett semmit.

A nem kielégítő és megalázó ellátásnál nekem sokkal elviselhetetlenebbek voltak az alvási körülmények. A barakkban, ezer ember volt beszállásolva. Priccsek vagy hasonló fekvéslehetőségek nem voltak. Este a barakk oldalán tárolt deszkákat fektettük le a betonra, arra ültünk le szétterpesztett lábbal. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ennyi ember elférjen; a szétterpesztett lábak közé ült a következő és így tovább. Éjjel horkolás, jajgatás, rossz levegő, és időnként egy szerencsétlen, aki a

82