Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

Huzella Péter, a remek zenész és énekes azzal keresett meg immár több, mint két évtizeddel ezelőtt, hogy a Kaláka frontembersége után szólókarrierbe akar kezdeni, és arra gondolt, hogy velem dolgozna, az én szövegeimre írná rá a zenéit. Előbb szabadkoztam, hiszen nem értettem a dalszöveg-íráshoz, de Huzella nem is igazán dalszövegeket akart tőlem, hanem költői szövegeket, amelyeket el lehet énekelni - tehát, valahol félúton lenni a Kaláka versmegzenésítő gyakorlata és a Cseh Tamás - Bereményi páros nagyon is hétköznapi történetmesélése között. Az volt a tervünk, hogy életképeket villantunk fel a mindennapjainkból, amelyek nem igazán jelentős mozzanatok, de azzá tehetők egy életre, életpillanatra rávetítve. Megjelentettünk egy kazettát, majd két dvd-t, a közönség nagyon szerette a Huzella-koncerteket a Kolibri Pincében, majd az Óbudai Művelődési Központban. Egyszer még a Petőfi Csarnokban is tartott egy nagy koncertet, vendégzenészekkel, jelentős közönségsikerrel, a dalainkból. Azonban, az idő mintha kiforogni látszana a magányos gitáros figurája alól, a pódium-művészetnek mindenféle más formája bukkan fel a slam po- ertytől a rúdcsúszkálós-sikoltozós versdeklamációkig, s mintha fogyatkozni látszanék, főleg a fiatalabb generációkban, az igény arra a fajta színpadi jelenlétre, amit Huzella képvisel az egy szál gitárjával és a dalainkkal. Nem politizálunk, nem káromkodunk, nem faszozunk-pinázunk a szövegekben, a történések nem véresek, nem akarunk cool dalokat a közönség elé hányni, egyszerűen csak arról énekel az előadó, ami számára fontos, ami számodra fontos lehet, ami sokunk számára lehet fontos. Nem falakat ledönteni akartunk, ellenkezőleg, építeni valami olyat, ami még eddig nem volt, legalábbis a zene világában. Nem rólam szólt-szól a vállalkozás, hanem egy remek zenészről, aki évtizedekig a Kaláka frontembere volt, és volt ahhoz bátorsága, hogy feladja a biztos, „nyugdíjas zümmögést” a fesztiválokon, önállósodjék, és vágjon neki egyedül a világnak. Most egy kiváló basszusgitárossal- harmonikással-bőgőssel, Huszár Mihállyal állt össze, és nagyon jól szólnak ebben az új hangszerelésben a régi dalok is. Nagy baj, hogy nincs menedzsere, tehát nincs menedzselve a zenészi mozgása. Ennek ellenére én nagyon bízom benne, hogy ebben az új, zavaros világformációban is megtalálja a helyét Huzella, és megtalálják helyüket a dalok. A tapasztalat az, csak el kell jutniuk a közönségig, aki egyszer végighallgat egy Huzella-koncertet, meghallgatja a legutolsó dvd-énket, melynek A konszolidáció nemzedéke a címe, vissza fog térni ehhez a zenéhez valahányszor lehetősége nyílik rá. Balladák ezek, jószerével balladák, amiket mi csinálunk, ilyesmivel nem nagyon foglalkoznak más zenészek, zenekarok. És igyekszem a szövegek megírásakor nem elfelejteni, hogy költő vagyok, még akkor sem, ha nem feltétlenül lírai ömlengéseket akarunk fölvinni a színpadra.

Egyezzünk ki abban, a kérdés elején, hogy a vers nem recenzió, a mese nem kritika, az esszé nem regény. Az ember mindegyikbe másképpen ül. Gondold csak el, a költő véletlenül leül a regényhez, versre készül, de a versnek sosincs vége, csak nyomja, nyomja. A harmincadik reggelen milyen képet vág a költő? Komolyra véve. A regény paraméterei annyira különböznek mindentől, és munka közben olyan sok a csapda, hogy az erre szakosodott irodalmár is nehezen küzd meg vele. Hogyan jön be a műfajok közé a legmunkásabb, legnehezebb? Azt mondod egy délutánon, mindent kipróbáltam, miért ne írhatnék regényt?

62