Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Onagy Zoltán: Grádéi hajnalok Zalánnal

Hogy hogyan kerültem a regény közelébe, azt már annyiszor elmeséltem különféle interjúkban, hogy lassan szégyellem miatta magamat, de elmondom neked is, talán csak azért, mert kétszer ugyanis soha nem tudom elmondani ugyanazt a történetet ugyanúgy. Már Pesten vesztegeltem, amikor megkeresett Darvasi Laci és Csuhái Pista, akkor a Harmadkort szerkesztették Szegeden az egyetemen, hogy interjút csináljanak velem. Beszéltünk erről-arról, amint épp szánkra jött. Utolsó kérdésük az volt, hogy min dolgozom. Ez a kérdés valahány nyilatkozatnál zavarba hozott. Mert ha azt mondom, verset írok, csak rám legyintenek. Verset bármikor és bármire lehet írni, villamoson vagy a Margitsziget fái alatt, papírra, cigarettapapírra, vécépapírra... Ez nem munka, tartja a közhiedelem még az irodalomban is, azon nem dolgozni kell, azt csak meg kell írni. Regényt írok, vágtam ki magamat, mert az mégiscsak olyan munkaszerű, gondoltam, amelyik sokáig eltart, azon dolgozni lehet, azt nem csak megírni kell. Mi lesz a címe, érdeklődött a két fiatal író-kritikus, én pedig gondolkodás nélkül rávágtam, hogy Papírváros. Ezzel el is intéződött a dolog, és el is felejtkeztem az egészről. De nem felejtkezett el a szakma, mert akkor még volt ilyen is. Valahány elkövetkező interjú visszatérő kérdése lett a Papírváros, én pedig körülbelül egy évtizedig hazudtam, hogy írom, szerkesztem, rajta vagyok, átformálom... Persze, egy sort le nem írtam belőle. Azután eljött az idő, amikor nem lehetett tovább húzni-halasztani a dolgot, hozzákezdtem a regényhez, és írtam egy fejezetet. Nem csak arról nem volt fogalmam, hogy mi lesz a vége, de arról sem, hogy mi az eleje. Az első Papírváros-fejezetet a Jelenkor közölte, Csuhái Pista akkor már szerkesztő volt ott - hogy az idő múlását kellően érzékeltessem -, dohogott ugyan a szöveg fölött, de helyet adott neki. Megnyugodtam, sokáig nem is foglalkoztam a folytatással. Majd elkövetkezett egy Puerto Rico-i két hetes veszteglés Ferdinandy Gyurka rancsán, ahol ittam a Cuba Livréket, barangoltunk Gyurkával és Flojóval, a kisfiúkkal az utcákon. Szieszta idején az író elvonult szép kubai feleségével a hálószobájukba, a kis Gyuri, akit én hívtam Flojónak természetes lazasága miatt, a szobájában játszadozott a játékaival, én pedig magányosan heverésztem egy üveg rum társaságában, a szobámban. Unalmamban megírtam hát a Papírváros második részét. A Kortárs folyóirat az év prózai közlésének minősítette, és Kortárs-díjra ítélt. Ez meghozta a kedvemet a munkához, attól kezdve folyamatosan írtam a Papírvárost, végül is kész lettem vele. Pontosabban, kifogyott a munícióm, befejeztem a könyvet. De nem a művet. Amikor ugyanis újraolvastam a regényt, két dolgot nem tudtam megfejteni benne, noha én írtam. Ki a hősöm, és mit takar maga a Papírváros, mit címként, mit metaforaként, mit jelenségként. Sebaj, gondoltam, akkor folytatni kell, be is jelentettem a könyv megjelenése idején, hogy ötkötetes ciklust írok, gondolván, hogy ötkötetnyi anyagból csak kiderül majd számomra is, hogy ki a hősöm, és mit jelent a Papírváros. A következő könyvhétre már meghirdették a második részét, persze, nem írtam az eltelő egy év alatt egyetlen sort sem, így újabb tíz évet kellett várni a megjelenésre, csakúgy, mint a harmadik részre, amely újabb tíz évig készült - pontosabban nem készült. De tavaly ősszel, mindenféle fesztiválok, vásárok és felhajtások közötti szünetben felcsempészte magát a könyvesboltok polcaira. Aki keresi, az meg is találja.

Ez a lassan épülő-készülő furcsa című regény, a Papírváros. A kezdetektől kiemelt figyelemmel olvasom költők prózáját, abból csak tanul az ember, Ágh István önéletrajzi kö63