Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Fábián László: "Sokan voltak a hiányzók"

véletlen - a tudatos zenei szerkesztés remekül él az ellenpontok dramaturgiájával: könnyednek tetsző futamokra súlyosan terül rá egy-egy borongósabb frázis, vagy éppen egy elnyomott sikoly szálkázza a csöndes melódiát. Zörejek és zenei hangok mély értelmű találkozása. Az emlék-leltárt drasztikusan taszítja arrébb a groteszk- ségében árulkodó handabanda az anyától a beszervezését megkísérlő belügyes tisztnek (Egy beszpekás tiszt, vagyis orosz belügyes). A groteszkumnak (és az iróniának) egész skáláját fölvonultatja a szerző, a természetes logikájából kiforgatott élethelyzet szinte magától kínálja az ilyen közelítést. Ezzel függhet össze, hogy Szepesit nem nyűgözi semmiféle ábrázolási kényszer (amitől olyan unalmasnak, lehangolónak, a csillogásai ellenére el-elhomályosulónak érzünk megannyi hagyományos regényt); Szepesi a kifejezést választja, pillanatra sem engedi ledermedni szövegét.

Lám, ismét egy lényegi szándék, amely a vers felé mutat.

Azt hiszem, az eddiginél komolyabban kell vennünk azt a vibrálást, amely próza és vers között oszcillál - kitéve az olvasót reakciói, szövegértelmező rutinja (ilyen minden olvasónak van; a korábbi olvasmányélményeken alapul) folyamatos átértékelésére. A szöveg - természetesen - a múlt (már csak amiatt is, mivel elkészült, fennáll, változtathatatlan, formába meredt), az olvasat, az értelmezés - jelen, tulajdonképpen: a mindenkori jelen. Az olvasói újraalkotás a jelenben esik meg, a szöveg képtelen ettől érintetlen maradni. Szepesi különleges rafinériával számol vele, újra és újra mintha félmúlttá maszkírozná az időt, azt üzenve általa, hogy ami az emlékezetben él, az továbbra is történik/történésben van (elnézést a keresett nehézkesség miatt), az olvasatnak fenn kell tartania ezt a nyitottságot, hiszen nemcsak sokan voltak, sokan is maradtak a hiányzók, listájuk alighanem éppen az olvasóból gyarapodik. (Milyen lehangoló konnotáció!) Az említett vibrálás tehát az idő relativizálása is egyben: a „mikor vagyunk” eltökélt megválaszolásának elbizonytalanítása (alkalmasint az irónia iróniája). Nekem már réges-régen, / még gyerekkoromban / meg kellett volna halnom - állítja magáról egy esetleg elfuserált diákköri horoszkóp alapján, a Medvecukor pedig arról (is) szól, hogy bőven lett volna rá alkalma az alkalmilag történelemnek nevezett egyetemes horoszkóp szerint.

Aligha képesek akár a „legtudományosabb” horoszkópok kihalászni a létezés jobbára kiismerhetetlen széljárásaiban kuszálódó sorsokat. A születés véletlenje Beregszászt, a menekülés célzatossága Budapestet jelöli ki helyszínül, és valamilyen oknál fogva elvetésre kerül a fölkínált Venezuela, jóllehet, ott volt a pakliban. Folyvást a lehetett volna más, lehetett volna másképp leporolni sem érdemes nosztalgiája. Sajátos módja a rálátásnak a megtörténtre, mintha mindig a visszavonás esélyét firtatná. Már használtam a fogalmat: ambivalencia. A Medvecukor ambivalenciák históriájaként is olvasható. Az ambivalenciákban betöltetlen sorsok fogalmazódnak meg, elszalasztott választások.

Nos, akkor memoár a Medvecukorí Naná, magától értetődik; melyik szépirodalmi írásmű nem az?! Bizonyos értelemben egy kicsit „gyászmunka”, jellegzetes földolgozása az elengedhetetlennek, a marasztaltnak. Hiszen a voltam/vagyok kockázata rejtőzködik benne. Amikor Ignotus följajdul egyik költeményében: de fáj a szívem magamért, akkor a gyász a teljes megélhető időt fájlalja, miként Füst Milán sóhaja: ez mind én voltam egykoron. Félre hallhatatlanok az összecsengések Szepesi lamentációival: a forradalom után / nehezen jött újra össze / a játszótéri futballcsapat... nem lehetett tudni...stb. Írracionális vágyakozás a visszaállíthatatlan után, az

9