Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Fábián László: "Sokan voltak a hiányzók"
alapvetést. Az élet lehetőségeit felmutató elbeszélés nem szükségképpen tetszetős, hanem a düh azon pillanatának lenyomata, mely pillanat hiányában az elbeszélés írója vak maradna szélsőséges lehetőségeire. Hiszem, hogy csakis a lehetetlen, fojtogató megpróbáltatás adja azokat az eszközöket az író kezébe, melyek révén elérheti azt a távoli látomást, melyre a konvenciók szűkös határai közé préselt, lankadt olvasó vár. Ha játszani akarnék a szavakkal, azt mondanám: Szepesi „elbeszélése” az élet lehetetlenségeit mutatja föl, szelídségében valóban ott lappang a „düh pillanata”, mert hát hogyan is mehetne el a terror, a kisebb-nagyobb tragédiák, csalódások és sandaságok mellett szenvtelenül. Összeomlik mögötte, alatta, fölötte (és mellette, naná, mellette is) egy kisvárosi polgári kultúra és életvitel a maga kiegyensúlyozott műveltségével, jólétének megbízható forrásaival (tárgyi, személyi föltételeivel), hogy helyet adjon a bizonytalanságnak, mindennapi félelemnek, gátlástalan kifosztásnak, kultúrálatlan erőszaknak, lumpennormáknak. És - persze - a fönnen hirdetett „távlatos jövő” ki- látástalanságának. Az önleleplező jelzős nyelvvilág automatikusan oximoronokra vált át. Egyáltalán, a nyelvben is fölérzik a kifosztottság: rá kell döbbennie, a szavak, amiket magával visz szülővárosából, a főváros nyelvi közegében használhatatlanok, nincs aki értené jelentésüket. Elvesztettük majdnem a nyelvet - riad föl a tizenkilencedik századi német költő. Kormányeltörésbe kerül, hogy egy másik, egy délvidéki kiszakadt magyar kifejezését kölcsönözzük. Amennyiben viszont elvárnánk a méretesebb szövegtől normaképpen, hogy nagy elbeszélő szerkezetben működjék, a Medvecukor mégsem regény. Ez a klasszikus szerkezet még csak nem is erőltethető rá. Ennél jóval barbárabb, szerkezettele- nebb - akár szonett, akár nem. Csakhogy a modern regény (mintegy a szentimentalizmustól számítva) megannyi kölöncöt lerázott magáról, és öltött föl újabbakat - mondhatni: a mindenkori lankadt olvasó fölpiszkálására. A líraiság éppen az egyik ilyen regény-álca. A másik a fragmentáltság. A kettő - szemmel láthatólag - összeolvad a szonett-novellettekben, hogy készséggel virtuális regény-fejezetekké minősüljenek át, olyankor is, amikor a fragmentum kétséget kizáróan újramondott anekdota. A regény, még a száraznak, kimértnek tetsző új regény is számtalan anekdotát képes bekebelezni, szervességébe olvasztani. Ebben az esetben közömbösnek látszik, regényparadigmába helyezzük-e a szöveget, vagy föltétel nélkül elfogadjuk a szerényebb, noha választékosabbnak mutatkozó barbár szonettek besorolást (annál inkább is, mivel a szerző ajánlata). Az eddigiekben - illendő bevallanunk - a relevancia kérdését, egyszerűbben: a hajdan-lét egybegyűjtésére törekvő írás érvényességét kerülgettük, csak részben érintettük a szöveg irodalmi értékét. Tulajdonképpen az innovációt, minden mű igazi fokmérőjét. A mű kanonizálhatatlan irodalmiságát, mint újdonságot. Szepesi Attila esetében azt a föltűnő, eredendőnek tetsző könnyedséget, amellyel egymáshoz illeszt leírást (tájkép, városkép), zsánert (kis- és nagyvárosi hangulatok, külső, belső terek aurája), szálazódó emlékfoszlányokat (Egy megsárgult fényképen, Előkerült a komódfiákból), már-már riportot (Ha nagybátyáim összetalálkoztak nálunk), tárcát (nem véletlen, újságíróként jóízű tárcákat jegyzett), de még publicisztikát is - aktualizálható mozzanatokkal. Valószínűleg komplementerekként, amelyek - természetüknél fogva - egyszerre kiegészítők és ellentétek. Teheti, stílusának kalkulált eleganciája úgyszólván az illesztési pontokat is egybecsiszolja. Azazhogy - és ez sem 8
