Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Fábián László: "Sokan voltak a hiányzók"

madják modern kritikusai.) Igen korán beletalált a kifinomult, rögzített formába sok olyan költő is, akik nem föltétlenül finomkodó tartalmakat sűrítettek bele, mint- teszem azt - a francia Rotebeuf vagy az olasz Cecco Angiolieri; eljutott - Sir Thomas Wyat által Angliába, ahol aztán Shakespeare fazonírozta az angol nyelv hangzói karakterére. Mármost, ha jól érzékelem, Szepesi ez utóbbiból, a shakespeare-i szonettbúi indul ki; profánabbul fogalmazva: ezt roncsolja, „rontja el”, vagy barbarizálja rímtelen, ütemtelen tizennégy-sorosokká. Abból körvonalazódik bennem ekként a „gyanú hermeneutikája” (Paul Ricoeurt illeti a kifejezés tulajdonjoga), hogy jobbára megőrizni látszik az angol forma utolsó két sorának csattanóját, mint kötelező kódát, szentenciát.

Jobbára; ha a szükség úgy hozza. A „barbár” következetessége, de igyekezete szintén - más: apró novellettekként dolgozza ki szűkre szabott keretét a szonettnyi fölületet. Ha jól számolom, kettőszázhetvennégy történet vagy hangulat vagy leírás. Vagy szekvencia. Újabb közelítés felől: ennyi fejezet. Méghozzá egy szinte határtalanul hullámzásban föl-fölbukkanó családregény fejezetei. Ebben az esetben a barbár szonett a lírából történő kilépést jelölheti - a látszat ellenére egyenesen a nagypróza felé. Adott tehát a történet tere, de legalábbis kiindulópontja: Kárpátalja, ideje: a második világháború utolsó éveitől mondhatni: napjainkig (abban az értelemben föltétlenül, hogy a főhős-szerző ebből a távlatból tekinti át ami van; nevezetesen a múlt folyományát: a rostálva ragaszkodó emlékezetet.

Regénynek látszik a klasszikus értelemben ugyancsak, hiszen a regény eredete a kaland volt; hát itt aztán van kaland - akarva-akaratlan. Sorjáznak szépen a tör- ténelem/történelmünk nagy kalandjai: a leszakított országrész, a szovjetizált Kárpátalja, törvénytelenségek, a bolsevizmus honi berendezkedése, a koncepciós perek, az ideologizált népirtás, de akár az egyén kalandjai: a családi idill széthullása, a szülőföld elvesztése, a szocializáló kisemmizés, azaz: szabad rablás, a környezet követhetetlen entrópiája, az életkor aspektus-váltásai, és ami még ezt a végtelennek tetsző halmazt formailag tovább regényesíti: jellemrajz, életérzés, tájfestés (mintha a hajdan festészettel kokettáló költő elszánta volna magát, hogy ecset helyett a nyelvi kifejezéssel rajzolja elénk Beregszászt, Verhovina távoli hegyeit, Budapest zugait akár). Tagadhatatlanul valami nagyregény tudatos és igényes gesztusai formálódnak- lírai hitellel nyomatékosítva. Egy kisgyerek megsejti, kiskamaszként megtapasztalja, serdülőként megérti azt, amit Ortega y Gasset így foglal össze: a kortárs élet felszíni egésze alatt a talapzat mély és bosszantó igazságtalanság: az emberek közötti tényleges egyenlőség hamis föltételezése. A „kortárs” jelzőt 1925-ben biggyesztette az élet elé a bölcselő; akkor már úton volt ez a világrengető hazugság a jövendő társadalmának totalizálásához, amit mindannyian, akik még a „medvecukor-nemzedék- hez” tartozhattunk, saját bőrünkön - a szerzőhöz hasonlóképpen - megtapasztalhattunk, sőt, kiismerhettünk, ha egyáltalán ki akartuk ismerni, nem pusztán elviselni, túlélni. Szepesi az intellektus delelőjét kínálja olvasójának nézőpontul, ekként lesz releváns műve későbbi korok gyermekei számára is.

Természetesen nincs olyan műalkotás, nincs olyan regény sem, amelyben a szubjektum (lett-légyen szerző vagy befogadó) ne önmagát élvezné, ugyanakkor - érthető módon - szűkebb és tágabb közösségben egyaránt meg kell méretkeznie. Középkori haláltáncra emlékeztet (no, de az is! az új középkor) az a forgatag, amelyben a család „nagyjai” mellett fölvonulnak a minden rokoni közösségben föllelhető

6