Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7. szám - Fábián László: "Sokan voltak a hiányzók"
bohémek, vagabundok, szélhámosok, és besorolnak barátok, kellemes vagy kellemetlen szomszédok, a társadalom perifériáján tengődő szerencsétlenek, elesettek, betörnek a hatalom kopói, akárha Helinand de Froidmont verses epikáját olvasnánk- esetlegesen a Medvecukor valóban középkori előképét. Merthogy végezetül ezek a tántorgó figurák így együtt „megalázottak és megszomorítottak” lettek: ezúttal a szocialista humanizmus, a legmagasabb rendű egyenlőség áldozatai. A forgatag jószerivel követhetetlen, annak ellenére, hogy résztvevői markánsabban vagy finomabban, árnyaltabban vagy egyetlen gesztushoz láncoltán, plasztikusabban vagy elnagyoltan előttünk állnak: csoportban a trepakot járó oroszok, ijesztő közelségben a csaló, nyúlszájú és kancsal díjbeszedő, az ostoba Szabi bácsi, a cipszer nagyapa és a többiek. Mégis, mintha néhány alak fölülemelkednék ezen a szétszálazhatatlan kuszaságon, mintha a nyomorúságban, embertelenségben morálisan hierarchizálná az alaktalannak tetsző népséget; a gyerekeivel magára maradt anya, a létezés törvényeit ismerő/átörökítő, bölcs nagyanya, a Kossuth-díjas nagynéni, a jeles történész-nagybácsi határozottan előbbre lép a masszából, szorosabb érzelmi kötődést mutat irányukba az elbeszélő. Magától értetődik, vannak ambivalens figurák, mint- például - az elvált apa, a fukar Márta néni, ám ez a kétely is tele van megértéssel, és szeretetéhséggel. Azaz: eleinte az alsó nézet csodálatával, az idő múltával mindinkább elfogadással. A lírai hős ugyanis egyúttal rezonőr. Roland Barthes beszél róla egy alapos Bal- zac-elemzésében, hogy - úgymond - a klasszikus szöveg végső soron tabuláris (nem lineáris), tabularitása azonban vektorizált, logikus-temporális rendet követ. A megállapítás első felét érvényesnek találom Szepesi „szövegére” is, az időrendi „vektori- zálás” viszont inkább az emlékezet útvesztői felé tendál. Való igaz, pontosan érzékeljük a két színhelyet, amelyek idő-jelölők egyben (olvashatjuk: 1950 nyarán áttelepültünk Beregszászból a romos Budapestre), ám belelógnak ebbe a (regény)va- lósnak tekinthető időbe másoktól hallott, effektive nem megélt históriák, amelyeknek helyszíne is eltérő olykor (börtön, láger, a fölmenők korábbi élethelyei stb.), a konkretizálható „vektor” - jól kitapinthatóan - maga a rezonőr az életpálya ívével. Az olvasat cikázását voltaképpen kisimítja az (olvasó) emlékezetben egyre jobban megragadó családi kapcsolat-rendszer, ez a történeti (történelmi?) váz-pszeudo, a hektikusan, de ismétlődő narratíva. Fölteszem, ennek fegyelmét vélte „költőisíthe- tőnek” a szerző a megrongált szonett-formában. A szonettek azonban félreismerhetetlenül prózaversek, aligha vitás: prózát olvasunk. Esszéelemekként bizonyos motívumokat megismerhettünk húsz évvel korábban a Szélrózsa című kötetből (a tragikus színezetű Gulácsy-Buzinkay vonalat például, ami a rokoni kapocs bogozásában segít, mi több, az elszakadás fájdalmas élményét is: /950 nyarán elmenekültünk Beregszászról. Csupa próza volt Budapest, romépületek, ínség és némaság.) Ugyanitt talán a rezonőr pontos önjellemzését: kisebbséginek születtem, a történelem eddig legpusztítóbb háborújának közepén, a sötétség bugyrai legalján, ezért túl érzékenyen reagálok mindenfajta kisebbség vélt vagy valódi sérelmére ahhoz, hogy a - valóságos vagy reményteli - többséghez csatlakozzam. Fölfoghatjuk másfelől ars poeticának, érzelmi „vektornak” - ha tetszik. Az esszé hagyományosan a higgadt elmélkedés műfaja, laza gondolatáramlás.... amennyiben azt akarjuk tudni, hogy mi lehet egy regény - akkor - állítja Georges Bataille - mindenek előtt ne igyekezzünk megragadni és pontosan megjelölni semmiféle 7
