Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész
néztek ki, mint a magyar bakák, aki mindig átizzadt daróc szagot terjesztettek maguk körül. A játékainkra viszont erős hatást gyakorolt a háború. Ólomkatonákkal háborúztunk, de technikailag erősen modernizálva. Az ágyúkat robbanó lövedékekkel töltöttük. Az ehhez szükséges puskaport részben magunk gyártottuk, kénből, szénből és salétromból, részben puskatöltényt szedtünk széjjel és kiszedtük belőle a puskaport. Erődítményvonalakat építettünk ólomkatona méretben és lőttük széjjel a kis- ágyúnkkal. Legtöbbször nálunk játszottunk, szüleim e célból a tyúkudvar egy részét bocsájtották a rendelkezésünkre. Volt tyúkudvarunk, volt mindig vagy 20 baromfink, tojást és húst szolgáltattak, ami a nem nagyon szigorú háborús ellátás mellett azért jól jött. Mostohaapám a Bogáti uradalom orvosa volt, ahol évente egy disznó tiszteletdíjának egy részét képezte. A disznóölés ünnepségnek számított, emlékezem az ölésre magára - ami akkor egyáltalán nem zavart és a perzselésre. A csirkevágásnál is gyakran jelen voltam, amikor a csirkék, miután a nyakukat elvágták, még hosszabb ideig vergődtek. Valamikor 1940-ben bevezették a kötelező leventeoktatást. Hetente egyszer katonai gyakorlatokat tartottunk, lövészettel, testgyakorlatokkal és ejtőernyős ugrással. A lövészetet nagyon szerettem, jó lövész is voltam, az úgynevezett ejtőernyős gyakorlatot gyűlöltem. Ez persze nem repülőgépből ugrásból állt, hanem mindössze egy 4 méteres gödörbe kellett ugrani, ami ugrás állítólag megfelelt az ejtőernyős ugrásnak. Itt minden egyes alkalommal minden tagom összetörésétől tartottam. De nem csak én. Mindent összevetve, nem ártott ez az edzés, nagyon jól jött a következő időkkel való megbirkózásnak. Emlékezetesek a koncertek Szendééknél. A negyvenes években a zsidó művészeket kiszorították a nagy koncerttermekből, így privát lakásokban koncerteztek, így Szendééknél. Sok híres muzsikus lépett fel Szendééknél az előbb már említett házi „koncertteremben”, fellépett jámbor Ági, Rózsa Vera, Starker János, Ernster Dezső, Dénes Vera15 és még sokan mások, akik nem jutnak eszembe. Ismertem őket, emlékezem is rájuk, de érdekes, a koncertekre nem. Lehet, hogy nem is voltam jelen. Annál jobban emlékezem egy koncertre, talán 1942-ben lehetett, amelyiken Schönfeld Jutka hegedült valóban varázslatosan. Legalábbis nekem úgy tűnt. Jutka 12 éves lehetett, fekete copfos, nagyon csinos kislány; fellépése igen nagy siker volt. Ha jól emlékezem az újpesti zsidó kántor leánya volt, ő is kísérte zongorán. Nagy jövőt jósoltak neki. Nem tudom mi lett belőle, félek, hogy elpusztult. Ezzel, hogy ezt itt leírom, valami kötelezettségnek is eleget teszek, a túlélők kötelezettségének a nem túlélőkkel szemben, hogy emlékezzenek még rájuk és emlékeztessenek. íme, emlékezem és emlékeztetek. Nem hiszem, hogy Szendéék vallásosak lettek volna, legalábbis ennek semmiféle jelét nem láttam. Szende Gyuri ugyan a zsidó elemibe járt, de ez még nem bizonyít semmiféle vallásosságot. De azért, mint a legtöbb zsidó családnál, a nagy ünnepeket tartották, nem vallásosságból, inkább tradícióból. No meg ki nem szeret ünnepelni, ha van rá alkalom. Az ünnepek mindig különleges ínyencséggel járnak. Purimkor (zsidó örömünnep valamikor februárban) az ínyencségek tetőfokát az edés sütemények alkotják, a flodni és kindli. Én ezeket fölég a Szendéék által évente nekünk küldött kóstolókból ismertem. Alkotójuk nem Alice volt, hanem Liszka mama, Szende Laci édesanyja. Nagyon öreg, bottal járó néni volt, ha utána számolok, jóval 81
