Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész

osztálytársam, valamint Csató Jancsi iskolatársam. Biró Pétert és Csató Jancsit Auschwitzban gyilkolták meg, Gyimesi Szilárdot 1951-ben „Antibolsevista összeesküvésért” felakasztották.

A Scola Cantorum Sabariensis aránylag független volt az iskolától. Engem és Peszlen Ervint még elemiiskolás korunkban vettek fel. Hetente egyszer volt próba. Werner Lojzi bácsi, aki hihetetlen szuggesztivitással tudta az emberben a zene és a zenén keresztül az áhítat átszellemültségét ébreszteni. De nemcsak a zene, hanem az utazások nagy élményei a Scolával is felejthetetlenek. Budapesten énekelhettem az Eucharisztikus Kongresszus egyéves évfordulóján, ahol a körmeneten bőrig áztunk. Aztán a nagy Erdélyi „turné”, ahol Kolozsváron és Nagyváradon énekeltünk (Lapozom a Scola emlékkönyvet (Bartók Béla Zeneiskola Alapítvány kiadása) és nézem, ki volt még az osztályból Erdélyben. Csak Essoe Imit találom. Lehet, hogy Erdélyben csak ketten voltunk az osztályból?). Kolozsvár hatása mai napig tart. Komoly méltósága egészen más volt, mint Budapest kicsit felületesnek tűnő csillogása. Ezzel szemben viszont Nagyvárad nyüzsgése felülmúlta a budapestit. Mind a két város tisztasága és karbantartása nem különbözött a magyarországi városokétól. Nekem városibbnak tűntek, mint a honi városok.

A premontrei gimnáziumban antiszemita megnyilvánulást csak egy tanár részéről éltem meg, ez a történelem tanár Janzsó volt. Zsidó osztálytársunkat, Biró Pétert állandóan sértegette és ugratta, engem is néha piszkált. De ez a tanár mindenkivel embertelenül viselkedett, Horváth Mikit, az alispán fiát, büntetésből a katedra asztal alatt guggoltatta és kukorékoltatta.

1938-ban érződni lehetett, hogy a világban, legalábbis a mi világunkban változás áll be. Feltűnő volt, hogy a fali firkálások a megszokott szexuális szimbólumokról a nyilaskeresztekre és az antiszemita feliratokra váltottak. És tavasszal jött az első zsidótörvény. Ez bizonyára érintette mostohaapámat is, arra emlékezem, hogy ennek hatására nálunk az étkezésnél, valamint a közköltségeknél takarékoskodni igyekeztünk. Akkor növeltem ki a háromnegyedes biciklimet, új helyett, anyám női biciklijét kaptam meg. Nem volt pénz új biciklire. De Mostohaapámnak a praxisát nem kellett feladnia.

A háborúból magából vajmi keveset éreztünk. Természetesen nagy figyelemmel követtük a hadi helyzetet, melyben természeténél fogva az angolok pártján voltunk. Úgy láttuk, hogy a zsidóellenes törvények (1941-ben már a harmadik) német nyomásra jönnek létre és természetesen voltak híreink, hogy a németek a zsidókat üldözik. A háború állása érdekelt; érdekelt, mert tudtam, hogy a mi személyes sorsunk függ tőle, de érdekelt azért is, mert akkoriban ez mindenkit érdekelt. Otthon minden este meghallgattuk a BBC magyar híreit, sőt Rádió Beromünstert is tudtuk fogni, ott a német nyelvű híreket hallgattuk. Magyarország háborúba lépéséig (1941) egy angol képes magazint, a PICTURE POSTOT járattunk, amely a német propagandától eltérőleg tudósított a háború folyásáról, persze helyenként cenzúrázva. De én rendszeres olvasója voltam a nagyszerűen szerkesztett és kiváló képanyaggal ellátott SIGNALnak, (a német hadsereg képes magazinja) is. Jellemző az akkori magyar helyzetre, hogy még 1942-ben az osztályom néhány tagjával fogadtam, hogy a németek elvesztik a háborút. Jellemző, mert hasonlót Németországban akkor elképzelni sem lehetett. Ugyanakkor imponált a német hadsereg, a nagyszerű felszerelésével, a „schneidig” tisztjeivel, sőt a legénységgel is, akik ugyancsak másképp

80