Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész
8 éves lehettem, amikor születésnapomra egy biciklit kaptam. Úgy nevezett háromnegyedes bicikli volt. Hamar megtanultam biciklizni, ettől kezdve mostohaapámmal rendszeresen biciklitúrákat tettünk a környéken. Már elemiiskolás koromban cserkész voltam, sőt mint kiscserkész egyszer már táborban is voltam, Pinkafőn. Ez nem volt igazi tábor, ez csak cserkésznyaraltatás volt valami épületben, de többre nem is emlékezem, csak annyira, hogy ott vettem először részt hadijátékon. És először voltam el hazulról egyedül. Miután Teta elment, szüleim kerestek mellém valakit, aki hetente egy-kétszer németül beszél velem, nehogy elfelejtsem. Több „Tante” után, - ma már csak a Tante Fani nevére emlékezem - 1939 elején Jenő lett a német beszélgető partnerem. Jenő Szudéta Országból került Magyarországra, valószínűleg a Németországhoz való „visszacsatolás” után szüleivel - vagy talán egyedül - Magyarországra menekült. 18 éves lehetett, németül beszélt, úgy mint én, és nem osztrákul. És fiú volt, akivel barkácsolni lehetett, például együtt ragasztottunk és fűrészeltünk össze egy Monopoly játékot; egy csatahajót építettünk, aminek képe élesen van előttem, és ami csak 1944-ben veszett el, addig a szobámat díszítette. Jenővel szüleimnek csak két baja volt. Az egyik, hogy nagyon németbarát volt, no meg, mert Jenő nagyon jó képű fiú volt, féltették tőle Grünwald Babát, aki ugyanakkor nálunk kosztban volt. Én rajongtam Jenőért, és még ma is, ha rá gondolok, a fiatalabb barátságérzése tölt el. Jenő nem volt az első menekült, akivel összeakadtam, Pali édesanyjánál, Olga mamánál, 1938 telétől lakott egy osztrák néni, akinek a nevére nem emlékezem. Ez a néni nem tudott magyarul, bécsi volt. Valamifajta susogásra emlékezem, hogy a néni Feri mostohanagybátyám barátnőjének a mamája. Aztán eltűnt, legalább az emlékezetemből. Egy jelenet. 1939. március eleje. Én akkor már rendszeresen olvastam a „Magyar Nemzetet”, amit szüleim előfizettek. Jenővel a Hollán Ernő utcában megyünk a város felé. Én Jenőnek mondom: meg fogod látni, Hitler most, pontosan egy évvel az Osztrák „Anschluss után” bevonul Csehországba is. Pár nappal tévedtem csak. Szüleim már negyedikes elemista koromban tanakodtak, hogy melyik középiskolába írassanak be. Döntésük a Szombathelyi Premontrei iskolára esett, gondolom több okból, egyrészt, mert Bátyám is odajárt, de Mostohaapám és Mostohanagybátyám is; másrészt, az állami középiskolában, a Faludy gimnáziumban (amit apám épített) erősen antiszemita hangulat volt, ennek nem akartak kitenni. És a Premontrei volt a jobb iskola. A beiratkozást egy bemutatkozás előzte meg Simonffy igazgató úrnál. Halványan emlékezem rá, a vékony cérnaszál hangjára, de hogy vizsgáztatott-e, vagy egyáltalán mi történt ott, arra nem emlékezem. De úgy éreztem, jó indulattal fogadott, és ami a lényeg: felvett. A kiscserkész 77
