Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész
Az 1939. évi nyarat Balatonalmádiban töltöttük. Én már kelletlenül mentem oda, az idő is rossz volt és mindent egybevetve utáltam. Anyám és Jolán megkönyörült rajtam - Pali csak a hétvégéket töltötte velünk, Szombathelyen maradt és dolgozott - és legalább egy napra áthajókáztunk Siófokra. A hajó valami kis viharba került és bizony ingadozott. Engem nem zavart, Jolán rosszul volt. Hogy Siófokon mi volt, arra már nem emlékezem. A képek. A képkeresés. Tulajdonképpen nem öncél, a képeket csak úgy keresem, mint Swan a teába mártott kalács ízét, hogy ez az újra megtalált íz képezzen hidat az akkori énemhez. Ki voltam akkor? Mit gondoltam a világról és mit gondoltam magamról? A képeken át, a híd másik oldalán, kibontakozik egy gyerek, akinek vannak gondolatai, lásd a német bevonulást Csehországba. Egy a tihanyi nyaralásról megmaradt fénykép egy öntudatos vadócot mutat. Fényképek, általában, nem csalnak. Mindenesetre ennek az akkori öntudatnak mára csak roncsai maradtak meg. Kíváncsi, lásd a képet a bicikli középrúdján ülve. Gondolatokat találok, úgy igazi gondolkozást nem. Lehet, hogy külső képek, események alapján, gondolkozást nem is lehet találni? Boldog gyerek voltam, vagy boldogtalan? Lehet-e ezt a képek alapján megválaszolni? Igen, a kép, ülök a bicikli keresztrúdján, édes ízű. Ezen kívül már csak képek, az édes íz nélkül, de örömtelik. Örültem, amikor nyáron Jolán jött, sőt tudom, hogy a jövetelét örömteljes várakozás előzte meg. Örültem a villanyvasútnak. Ez minden? És szomorúság? Ilyet egyáltalán nem találok. Pedig a képek alapján két esemény igazán adott volna okot a szomorúságra: apám halála és Teta elmenetele, aki valamifajta anyahelyettes kellett hogy legyen az életemben. Sem az egyik, sem a másik. Lehet, hogy érzelemszegény voltam? Későbbi életemben sok minden erre utal. Ebben az időben alakultak ki valamifajta standardelvárások az élettel szemben, ami valamiképpen mai napig érvényes. „Az ember” saját házában lakik és otthon születik; csak otthon sütött kenyeret eszik; a cipőjét csináltatja (emlékezem, a suszterünket Adorjánnak hívták)... Kivéve a saját házban lakást, nem tudtam a saját igényszintemnek megfelelni. Érdekes, akármennyire is nevetségesnek tartom mindezt, még mindig hiányzik az otthon sütött kenyér, és lábra szabott cipő is. Összességében ez valami kiváltságosság- meggyőződés. Általában sok mindennél, ami történt velem az volt az érzésem, hogy ez engem nem érint, nem érinthet, ez csak a nem kivételezettekkel történhet. A KÖZÉPISKOLA 1939-1944 Szüleim 1939-ben írattak be a Premontrei Rend szombathelyi Szent Norbert gimnáziumába. Simonffy10 igazgató úr, aki felvett, egy-két évvel azután, hogy elkezdtem a „premit”, Csornára került apátnak és Pákay11 tanár úr lett az igazgató. Osztályfőnököm a következő öt évre Fedor Gábor lett; ma is élénken áll előttem, de bevallom, hogy tulajdonképpen sok minden más elmerült. Egy életre belém nevelte a „splendid isolation” tiszteletét. Emlékezem, hogy ezt az attitűdöt hogyan illusztrálta: „az angol ember olyan, hogy ha hátulról megrúgják, az arcán semmi ebből nem látszik” - egész életemben törekedtem, hogy ilyen legyek. A latin órák mondatelemzése, a 78
