Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész

nádfa pálca az osztályterem sarkába volt támasztva, és gyakran volt üzemben. A vétkesnek az első pad asztalára kellett hajolni, majd az igazgató úr feltette az ehhez a rituáléhoz tartozó kérdést: „Só vagy paprika”. A só a lágyabb, a paprika az erősebb suhintást jelentette. Senki sem választotta a sót, mert az ugyan talán kevésbé volt fájdalmas, de a só választása gyávaságnak számított, és senki sem akart gyávának tűnni. Nincsen előttem kép, hogy engem is elnáspángolt volna, de meg vagyok róla győződve, hogy többször is választhattam a só és a paprika között. Egy esetre azonban emlékezem, aminek a folytatása bizonyára náspángolást jelentett. Számtanórán a kivonást tanultuk, (lehet, hogy ez már az első osztályban volt?), a tanító bácsi (ez volt a megszólítás) példákkal támasztotta alá a kivonás elvét. „Ötből, ha kivonunk egyet, marad négy; ha ötből kivonunk kettőt, marad három” és így tovább, majd befejezésül: „és ha ötből kivonunk hatot?” A várt, vagy a tanító bácsi saját válasza, „az bizony nem megy”. Erre én: „dehogynem, az mínusz egy”. A tanító bácsi szüleimnél panaszkodott, ők viszont büszkék voltak. Erre emlékezem, a botozásra nem. Ez újabb bizonyíték, hogy a jutalomnak, - az, hogy szüleim büszkék voltak, jutalomnak számít -, nagyobb hatása van az emlékezésre, mint a büntetésnek.

Az osztályunkban a gyerekek nagy része tavasszal és ősszel mezítláb járt az iskolába, mert a cipőt, télre, kímélni kellett. A tízóraijuk száraz kenyér, legjobb esetben zsíros kenyér volt. Én rendszeresen vajas kenyeret vittem magammal tízóraira, amit szenvedélyesen cseréltem zsíros kenyérre, mert azt jobban szerettem. Mennyiben volt ez az iskola és környezet meghatározó? Nem fejlődhetett ki bennem egy „osztályöntudat”. Sokan nem tudják, hogy egy ilyen létezik, és még többen nem tudják, hogy ilyen saját maguknak is van. Ezzel az osztályöntudattal egy csokor előítélet jár az alacsonyabb osztályhoz tartozókkal szemben. Bennem nem alakulhatott ki egy ilyen „osztályöntudat”, négy évig egy voltam közülük. Ennek ellenére az osztályon belüli szoros kapcsolatokban azért szerepet játszott, hogy ki járt cipőben és ki mezítláb. A szomszéd gyerek Friedsam Vilivel egy életre szóló barátság alakult ki, Pesz- len Ervinnel is kialakult volna, ha a háborúban nem vesztettem volna el. Peszlen Ervin, népi német volt, apja foltozó suszter. Egy pincelakásban éltek, ami egyben a Peszlen papa műhelyét is képezte. Ervin, származásából kifolyólag kétnyelvű volt, magyar és német. Ez alapozta meg a barátságunkat. Friedsam Viliről és Peszlen Ervinről később még szó lesz. Arra sem emlékezem már, hogy hányán voltunk az osztályban. A többi osztálytársak közül csak két névre emlékezem: Bogáti és Kenessei. Azt hiszem ezekkel verekedtem a legtöbbet.

Még valamire emlékezem Csébi Pogány Aladár tanítói működéséből. Nem tudom, hogy milyen összefüggésben mondta, hogy a magyar ember, ha tudni akarja, esik-e, a kézfelületét nyújtja előre, a zsidó viszont a tenyerét, mert a pénzszámolástól az ujjai belső felülete a legérzékenyebb. Ez a megjegyzés egészen bizonyosan nem egy zsidókról való antiszemita „értekezés” keretében esett, azt megjegyeztem volna. Ez egy „ártatlan” megjegyzés volt, amilyen fajtából számtalan van ebben az antiszemitizmushoz hajlamos „kultúrában”. Ezek bármikor egy bizonyos öndinamikával állhatnak össze egy antiszemita képpé.

Aztán tanító nénink volt és azt hiszem negyedikben Kiss tanító úr, akit nagyon szerettem. Ő a Kálvária utcában lakott. Emlékezem még Artner tanító úrra is, vagy éneket, vagy rajzot tanított. Elemi iskolás koromban lettem kiscserkész (nyolc éves lehettem), tagja voltam a Mária Kongregációnak és vett fel a Scola Cantorum Saba73