Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész
fiatalos mosollyal. Ez a kép ugyan nagyon is élő, mégis csal. A bubifrizura a húszas évek divatja volt, arra pedig nem emlékezhetem, akkor még éppen hogy csak éltem. Az emlékezetem becsapott, egy fényképet hozott elő, azt a képet, ami mindenütt szerepel, ha Bárdos Alice-ről van szó. Néha könnyebb egy fényképre emlékezni, mint egy élő személyre. Tovább kutatok. Végül is sikerül: rátalálok Alice-ra, hegedű nélkül, de muzsikával körülvéve: a Haydn „Gyermek-Szimfóniát” tanítja be egy gyerekzenekarnak, amiben - gondolom a család barátsága révén - én, mint talán 8 éves, az okarinán, a „kakukkot“ játszhattam. A Kálvária utcai házuk földszintjén, egy quasi házi koncertteremben, próbálunk. A „koncertterem“ két egymásba nyíló szobából állt, melyeknek a válaszfalát szét lehetett húzni. A hallgatóságnak széksorok voltak felállítva; lehetett vagy 40-50 szék. Kik játszottak még a zenekarban? Nem emlékezem. Szende Gyuri bizonyára, de képszerűen őt sem látom. A próbára emlékezem, a koncertre nem. Hogy elő lett-e adva, vagy nem, azt sem tudom már. Lehet, hogy igen, csak én nem szerepeltem a „Kakukkal”, mert talán beteg voltam. Ez 1937 körül lehetett. Aztán nálunk a szalonban, a Kvartett. Alice - most számítottam ki - már erősen a negyvenes éveiben, de bájos, fiatalos mosolya még a régi. Ezt a mosolyt örökölte tőle Gyuri fia, sőt Hollandiában élő unokája, Ronald Szende is. Szinte kislányos mosoly volt, sok lágysággal, az ember ki sem nézte belőle azt az erélyt és határozottságot, amivel a vonósnégyest, a vállához szorított hegedűjével, csak a feje biccentésével dirigálta. Itt már nem „látom” a bubifrizurát, hanem hullámos („tartós hullám”, ahogy az akkoriban divat volt), gesztenyebarna haja szorosan a fejéhez simul. Mozart „Kis éji zenéjét” játsszák. Azt hiszem ez azért maradt meg ilyen tisztán bennem, mert ez nem egy alkalom volt, hanem több, hiszen évekig kamaráztak, mindig egy egy kvartett-tag lakásán. Tehát nálunk is többször. Azt hiszem a „Kis éji zene” állandóan programon volt. És kávé is mindig volt, lombikban, spirituszlángon főzve. Ennek az égő spiritusznak a szaga örökké az orromban maradt, egy ízben Rio de Janeiróban az utcán járva, hirtelen egy ismerős szag ütötte meg az orromat, rögtön felismertem, hogy égő spiritusz szaga. Automatikusan tovább szaglászgattam és kerestem az ehhez a szaghoz tartozó kávészagot, de hiába. A magyarázat: Rióban nagyon sok autó benzin helyett spiritusszal üzemel, ennek a szagát éreztem. A nem lévő kávészag, kifejezett hiányérzetet okozott. A másodhegedűs Wiener Lili5, engem zongorázni tanított. A zongoraórákra nála csak halványan emlékezem. Állandóan skáláznom kellett, amit persze utáltam. Ezek a zongoraórák - gondolom - úgy 1937-ben lehettek. Emlékezem a szobára, ahol a zongora állt, de Lili néni, mint tanárnő, nem jelenik meg az emlékezetembe. Sokkal jobban emlékezem férjére, Alexander Józsefre, aki mostohaapám barátja volt. Gondolom így kerültem Wiener Lili karmai közé. Érdekes, így ahogyan megpróbálok visszaemlékezni rá, képe összemosódik Szerb Antal özvegyének a képével, ugyan 69 Mostohaapám
