Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Weiss András: A kezdet II. rész
végtelen tér és bennem a rémület ettől a végtelentől, érzem a kicsinységemet és védtelenségemet. Ha erre az álomra emlékezem, mai napig átfut rajtam a végtelentől való rettegés és a védtelenség érzete. Valamiféle ősrémületnek magyarázom ezt, ami lassan, csak a magunk által teremtett szellemi védőburok által veszti el borzalmát. A Király utcából 1932-ben költöztünk el a Pohl Sándor utcába. (Aztán 83-as ezred utca lett.) A házunknak nagy kertje volt, lehetett vagy 1500 m2. A ház egyemeletes volt, de volt egy félemelet is. Ha jól számolom 7 szobánk volt, de volt személyzeti szoba is, meg vasalószoba meg miegymás „segéd helyiség”. Nagy volt, és amikor már nem nagyon volt személyzet, nem nagyon kényelmes. Apám halála után, anyám a földszinten 3 szobát kiadott; attól kezdve mi az emeleten éltünk csak, azaz a konyha az a földszinten volt, és bizony mindenért le és fel kellett járni. Tehát: a földszinten volt a konyha, a személyzeti szoba, a személyzeti WC, valami mosa- kodási lehetőség a WC előtt (a személyzeti szobában is volt mosdó), aztán a spájz (jó Isten, ezt hogyan írják?). A lépcsőházban egy kétszárnyú ajtó vezetett a lakórészbe. A lakórész a földszinten egy ebédlőből, egy szalonból és apám dolgozószobájából állt. A félemeleten volt 2 vasalószoba, és egy vendégszoba, itt lakott Teta, amíg nálunk volt; az emeleten Apám szobája, Anyám szobája, az én szobám és a fürdőszoba. A szuterénben lakott a házmester, egy szoba-konyha, a végén már négy személynek (noha nem tehettem róla, mai napig szégyenkezem emiatt). Hát így a ház. Fiatal gyerekkorom kedvenc könyve: Erich Kestner: „Emil und die Zwillinge” volt, nem úgy, mint általában „Emil und die Detektive”, ami sokkal kevésbé tetszett. A másik kedvenc könyvem, „Das richtige Himmelblau” szerzőjére nem emlékeztem, és noha kerestem, sehol sem találtam (Balázs Béla volt a szerző, mint azt 2005-ben Görög Sándortól2 megtudtam). A korai fiatalságomat beárnyékolta a bőrnadrág viseleté. Utáltam, de anyámat nem tudtam rábeszélni, hogy más nadrágot viselhessek. Ehhez hosszú harisnyát adtak rám, harisnyatartóval. És keresztgombolású steirer janklit. Mostohaapám, Dr. Windholz Pál a „Collegium Musicum”! keretében gordon- kázott. A „Collegium Musicum” első hegedűse Bárdos Alice4 volt, Wiener Lili másodhegedűs, Mosónyi Dezső brácsás, néha Vajda Imre is játszott, mint másodhegedűs. Alkalmanként vendégként Baranyai Gyula budapesti csellóművész, profi zenész, is beugrott. Ő, mint nem zsidó, túlélte a háborút, a vonósnégyes többi tagját meggyilkolták. Bárdos Alice, anyám legjobb barátnője volt, a Szende család a mi legszűkebb baráti körünkhöz tartozott, kisebbik fiuk (Szende György) haláláig (a nyolcvanas években halt meg Amszterdamban) legközelebbi barátom volt. És ennek ellenére, a hosszú emlékkutatás eredménye, mindössze néhány „pillanatfelvétel”. Ezeket próbálom most felújítani. A legrégibb kép, amit találok: Alice, bubifrizurával, hegedűvel, A ház 68
