Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sudár Lászlóné Molnár Zsuzsanna: Juditból Malvina lesz

férfinépnek is. Már híztak a ludak Márton napra. A kora reggeli harmat, azonban arra figyelmeztetett, hogy közel a zordabb ősz hűvös hajnalaival, hetes esőivel. Ju- diton a ruha még fekete, de egy vékony fehér szegély vagy csipke, arról árulkodott, hogy múlóban a gyászév, és fiatal lelkének nagyon kellett már az a világító, fehér gallér.

Az esős idő előhozta Judit rosszkedvét. Klavírján szomorú dalok, maga alkotta futamok, improvizációk jöttek elő. Az árkusokra vetett sorai az elmúlást idézték. Ha a szél felszárította a gyalogutakat, a Rába-parti rét tocsogóit, meleg ruhája fölé bélelt gyapjúköpenyt vett, csuklyáját a fejére húzta, és szemlélődve nézte szeretett Kemenesaljának változó képét, a lombok sárgáját, barnáját, keveredve a pirosra váltó levelekkel. A természet a múlandóságról szólt, pedig a fagykezű tél még nem ért a tájhoz. Judit szomorúságra hangolta magát, de búsongó verseibe mindig átüzent a leendő tavasz. Ért benne a költő: a természet pusztulását képes volt a saját életének múlandóságával párhuzamba vonni.

A halottak napjára megfonták a koszorúkat édes Annya és az ősök sírjára. Összegyűlt a rokonság. Emlékeztek. Utána betértek az udvarházba. A nagy, rakott kályhában pattogott a tűz, a csőből sült alma illata szállt. A cselédek mintás csészékben forró, mézes bort kínáltak diós és mákos kaláccsal. Feketében voltak mindannyian, de ebben a miliőben a gyász hangulata elillant, csevegésbe fordult a beszéd. Pletykák kerültek elő, egyiket a másikba fűzték. A hirtelen betért kemenesi társaság az élet örömét választotta. Ha el is hangzott egy kenetes sóhaj, leintették a küldőjét.

Hát a versírás, hogy megy? - szólt Ida tant kedvenc húgához.

Estenként és esős napokon mindig megszólítom a Múzsámat - mondta halvány mosollyal Judit - Édes Attya francia és német könyveket hozatott, hogy tanuljam az esztétikát. Sokat olvasok, német és a francia nyelvet gyakorolom, lsmerkedek a latin és görög nyelvtannal is. Magyar újság jön Sopronból, és olvasom mentoromnak, Horváth József Elek úrnak az episztoláit és tanácsait a poétikához. Említette, hogy Döbrentei Gábor is készül haza Erdélyből, és látogatást tesz nálunk. Szeretném, ha megismerné költeményeimet. A keresztanyám nevelt fia.

A lány elfáradt. Kimerítette az anyja sírjánál tett látogatás. Nehéz volt szembesülnie az elmúlt évvel és a hirtelen kerekedett vidámsággal a házban. Keresgélni kezdett asztalfiókjában, és egy kalamárissal teleírt lapot vett elő. Olvasni kezdett:

„Ellankadok, elhervadok, nem tudom, mi talál,

Tán végemhez közel vagyok, leszakaszt a halál.

Mindegy, úgy is meg kell lenni, mit akar az istenség,

Oh, mi határt nem szabhatunk, gyenge az emberiség.”

Judit már bánta, hogy miért nem a másik változatát olvasta fel versének, mert az volt az első verse. Sokszor javította, változtatta a verssorokat. Gyorsan felidézte magában azt is:

59