Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 6. szám - Sudár Lászlóné Molnár Zsuzsanna: Juditból Malvina lesz

„Nagyságos Stettner Zsófi hív barátnémnak,

Bakfiskorom jópajtásának, midőn férjhez ment.” - ajánlást írta a verses levél elé, felemlegetve a régi időket.

„Gyermekségeinktől fogva azok voltunk,

Ha egy nap nem láttuk egymást, majd megholtunk,

Meg is maradott köztünk ez a jóság:

Hű barátságban a szent állandóság.

Míg csak az édes reménység táplál, hogy A gyermekkorban szőtt barátság el nem fogy,

Az vigasztalja szívemet, hogy látom,

Aki tőled megfoszt: jó barátom!”

A jó barát nem volt más, mint Koltai Vidos János költő Urai-Újfaluból. Judit sietve el is postázta szívből jövő sorait. Elküldte egy lovassal a kis-celli postaállomásra. Azt észre sem vette, hogy téves címet írt a cuvertára. Sohasem tudta meg, hogy kedves sorai nem jutottak el barátnéja kezéig. A későbbiekben Stettner Zsófi és férje neve sem merült fel Judit munkáiban, életrajzi adataiban, csak már halála után, 1837-ben, egy birtok-átruházási okiraton, amely szerint visszaadják Dukai Takács Józsefnek és Dukai Takács Évának, illetve átengedik Takács Sámuelnek, azt a dukai birtokrészt, amelyet Takács Mihálytól 1802-ben apja, Stettner György megvett. (Soproni Levéltár: bárdosi Bárdossy Zoltán letétjéből 1934.)

Nehezen telt el a gyászév a Takács-portán. Judit melankóliáját nem oldotta a nyár. Takács István felmérte lánya szemében, arca vonásaiban a búskomorság jeleit, és kétszer is kimenekítette Juditot a gyászruhából. Kismartonban: ,JK kastélyra szolgáló vízimalmoknál, ‘hol főurak, köznemesek, testőrtisztek, valamint hölgyeik, utánuk jómódú polgárok e napon az ünneplő köznép utczai tánczában elvegyülni szoknak. Tettem ezt jómagam is.” - írta az eseményről Judit. Szilajon, lengő hajloknikkal, lebbenő, könnyű ruhában hajnalig táncolt a sokadalomban, nem félt attól, hogy felismerik. A tánc, az öröm mámorába került férfiak és nők között fel sem tűnt a tizenhét éves, fiatal lány. Majd Sümegen, egy nemes kisasszony eljegyzését követő estélyen görögös peplumban, hárfán kísérte előző éjjel írt dalkölteményét. Bámuló szemek tapadtak rá, de észre sem vette, mert messze vitte a dal, a muzsika, az alkotás, az előadás eufóriája a bortól gőzös teremben, 1812 augusztusában. Magát görög vagy római ifjúnak képzelte, trubadúrnak vagy kobzosnak, akit tetszéssel hallgatnak, és nem ruhája átlátszó patyolata alatt kutakodik a férfinép szeme. Aztán a csillagos augusztusi ég alatt, apja könnyű kocsiján visszahajtottak, Dukára. így volt? Talán.

A dolgos nyár tűnőben volt már, lassan helyébe cammogott a szeptember. Judit gondos háziasszonyként aszaltatta a szilvát, az almát, hatalmas üstökben főzték a lekvárt. Illata betöltötte az udvart, felszállt a magasba, és összetalálkozott a falu házainak szilvaillatával.

Zöldséget vermeltek, káposztát savanyítottak. Judit perkál és karton ruháiban, fodros kötényeiben ott tüsténkedett az asszonynép között. Osztotta a parancsait a

58