Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 6. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben - Nagy Gáspárnál
Legyen egy közmegegyezés arról, hogy a „remekművek” alatti csak jó művek esetében mely szerzőket preferáljunk, kiket kevésbé, vagy egyáltalán nem. A kézirat-dömping miatt több segédszerkesztő is kell, akik „elbánnak” a vonal alatti „művészekkel”, a nyilvánvaló dilettánsokkal. Hogy a rovatvezetők és szerkesztők a laphoz kötődő régi és új (idős és fiatal) szerzőket „abajgathassák” a legeslegjobb kéziratok ügyében. És szerkesszenek! Találják ki a lapot! Bármennyire is tágas helyen vagyunk, egyre inkább azt gondolom: vissza kell költöznünk Budapestre. Vagy létre kell hoznunk (építenünk, bérelnünk) egy másik szerkesztőséget, ahol fogadóórát is lehet tartani. Természetesen a személyi konzekvenciákat is le kell vonnunk, én például készséggel megteszem, ha olyan érdemes aspiránsokat látok a rovatom táján, akik a kialakított irányvonalhoz jobban tudnak igazodni. A szépirodalomnak a lapban állandó helye legyen, és ne a tördelés szeszélye folytán kerüljön a kimaradt lukba pl. egy 9 és félcentis vers, vagy egy zseniális „kétperces” novella. Időközben áttanulmányozhattam Mányoki Endre kitűnő „kibontakozási programját” is; bár a kézírását nehezen olvastam, szemeim kellő erőltetésével a mondandót magamévá tettem. Ő egy optimista, látja az 1990-es esztendőt, jövőbe néz. Szíves figyelmetekbe ajánlom igen konkrét, igen fontos elképzeléseit. Barátsággal gondol Rátok Nagy Gáspár Budapeszi, 1989. november 16-án P.s. - Ha mégsincs kiút, megoldás és jövő, akkor elegánsan köszönjünk el a maradék 33.789 olvasótól az idei 26., összességében 30. szilveszteri-újévi számunkkal. (Több száz sor őrült gyöngyszemet őrzök szerkesztőségi fiókjaimban.) A méltányos sajtótörténetben 30 db lapszám után/előtt már kalapot emelnek. És két sort írnak is erőlködésünkről. Ez tehát a levél, és a helyzet drámaiságát negyedszázad múltán is érezheti mindenki, még azok is, akik az ügy „személyi vonatkozásairól” vagy a konkrét válságtényezőkről mit sem tudnak. Ha kipillantunk a szerkesztőség ablakain a kietlen Szállás utcára... Az országra. 1989 októberében oszlatja fel önmagát a Magyar Szocialista Munkáspárt, ekkor lesz az alapítók egyikét, Bíró Zoltánt váltva, a Magyar Demokrata Fórum elnöke Antall József és befejeződnek a kerekasztal tárgyalások, és élesedik a nagy schizma, „készül” a később „négyigenesként” elhíresült népszavazás, amely olyan útra lökte a magyar parlamentarizmust, amelyről csak húsz év múlva sikerült lelépnie. (Olvassunk bele a Kortárs Krónika 1989 című kötetbe, amelyet 2002-ben adott ki valahai kedves tanítványom, a réges-régi titkos Orwell magyarító, Nővé Béla.) Ha - ismételem - megíródnék egy tudományos feldolgozás a Hitelről, annak a legtávlatosabb tanulságait az hozná, ha be tudná mutatni a magyar rendszerváltozás mélyén meghúzódó és időről időre feltörő morális dilemmákat. Az örök reménykedéssel perlekedő tragikumtudatot, a „fennkölt” és a „naiv” állandó keveredését, a történelmi-politikai kelepcék „kezeléséhez” szükséges pragmatizmus hallatlan gyengeségét. És persze azt, hogy ezek a tanulságok a politikai osztály tagjai közül kikre vonatkoznak és kikre nem. (Folytatjuk) 45
