Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Géczi János: A hang
Két utcányit sem olvas, s rátalál. Szerencsés nap. Nem magától jön, a tömeg sodorja ide. A csipkefüggöny mintázata mögül elősejlő asszonyt figyeli, aki a fülkénél alig tágasabb, vörös kárpittal bélelt helyiségben a kezeit nézegeti, s ki-behajlítgatva ujjait lassan forgatja mindkét tenyerét.- Miben segíthetek? - szólal meg recsegve a hangszóró. A magas kilincs mellett rikácsol a berendezés, nem nagyobbá kaputelefonoktól szokott méretnél. Tulajdonképpen közvetlenül a fiatalember fülébe szól. Géphang, a magánhangzók nem kellőképpen kiejtettek, valami hiányzik ahhoz, hogy telteknek bizonyuljanak. Hiába kutatja az érzékelőt, amely bekapcsolta a magnót, nem találja. Belép. Lehámozza magáról a kabátját, s mert nem tudja máshová helyezni, amikor leül a pult elé, az ölébe gyűri. Az asszony továbbra is az ujjaival foglalkozik, azokat mustrálja, fehérek, mint a bekötegelt újhagyma, konstatálja a fiatalember, majd azon töpreng, mivel olyan szokatlannak találja, mi lehet az az embernél nagyobb szerkezet, amely a jósnő mellett, a sarokban áll.- Iván. - böki oda az asszony, hogy követi a fiatalember tekintetét, s rápillant a poros és rozsdás szerkezetre.- Hm.- Hivatalos nevén AN602. - és a nő tovább fixálja imádott ujjait. - Ámbár akadnak, akik RDSZ202-ként nevezik meg. Már ha fölismerik.- Nem bomba ez?- Hát persze, az! Ahogy pedig nyugaton hívták, az ötvenes években, a hidegháború idején, Cár-bomba. Nem találja helyénvalónak?- Hatástalanított? - kérdez vissza a feszült ifjú.- Ez a dolgom, persze. Miben segíthetek? - s Judith kihúzza a bokharaszőnyeggel leterített asztallap alatt a fiókját, előkotorja belőle a kettétört, megpuhult kekszet, amelyre korgó gyomra miatt szüksége van. Ég a gyomra. A kettő közül a nagyobbik darabot a szájába helyezi, fogaival darabokra zúzza. Kimérten nyeldekli a falatkákat.- Hm.- Nyugodtan hagyja a turbánta fején.- Hm.- Ne hümmögjön!- De, én megengedem ezt magamnak.- Na, na, mire e joga?- Mert én találtam ki magamnak. - mordul fel a metszett szemű, kreol férfi.- Önfelkenés?- Nem. Csak unok magyarázkodni. Elég a hm. Kész. A jósnő először figyel érdeklődéssel rá s a fejét beborító feltekert szövetre. Finom szövedék. Majd az arcába. Ámbár nem is az arcába tekint, hanem ami mögötte van, még inkább arra, ami a homlokcsontja mögött rejtőzik. Szép ez a fiú és öntudatos. És ostobának látszik a közönyössége mellett, akár egy ázsiai teve. A nőn, a legutóbbi mozdulat miatt, félrecsúszik a paróka, hosszú, félvörös póthaja alatt kopasznak bizonyul, ettől olyan számkivetett, méregeti az esetlenül üldögélő, mokány fiatalember. Aki arra vár, türelemmel várakozik, hogy ismét 2. 64
