Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Gál József: Rekviem egy galériáért

Ami engem illet, így voltam az idő jelzésével - amikor például régi fényképek arc nélküli modelljeire, őseimre, hullottak a mindent betemető időforgácsok - ahogy elneveztem őket. Ezek aztán később több képemen is megjelenek. Valamikor úgy fogalmaztam, hogy színes világunkból próbálom felépíteni a sajátomat fekete-fehérben. Persze gyakran megjelennek az „átmenetek”, a szürkés tónusú faktúrázott felületek.

Amikor számot vetettem múltammal - mit vállalok ma is az utóbbi negyven év terméséből 68 éves koromban - az összkép nem tűnt túl derűsnek. De ez nem is volt meglepő sem magam, sem az engem ismerők számára. Már fiatalon is az elmúlás gondolata, az emberi élet értelme, a „jelet hagyni” gondolata foglalkoztatott. Ez azóta sem sokat változott. A magány, az egyedüllét végletszerűsége, hogy magunkra maradunk a végére, akárhogy is élünk.

Gyakran hatottak rám korszakos irodalmat teremtők - Kafka, Pilinszky - még ha nem is lehettem méltó még az árnyékuk követésére sem. Ami nálam visszatérő „toposz” még, az emberiség kidolgozott ősi jelei, a militarizmus, az erőszak, a diktatúra utálata. Az ezredforduló óta a „sötét jövő”, az emberiség sorsának nem túl biztató alakulása, ennek „megjövendölése,” illetve mostanában jelennek meg „pszicholo- gizáló” képeim is, továbbra sem lakásdísznek.

Miután soha nem dolgoztam „piacra” senkinek szájíze szerint sem, mert nem voltam soha főállású grafikus - az alkotás volt és talán még lesz - a legmagasabb szabadság megnyilvánulásom. A viszonylag sokáig „kihordott” téma, gondolat, ha minden feltétel adott világra jön. Az alkotó jellegű főállás-hivatás, a mások műveinek közzététele is befolyásolt abban, hogy „önkorlátozó” módon csak az őszinte késztetés biztatott alkotásra.

A világon úgyis „KÉPMENÉS” van.

Beszélgetésünk befejezéseként József Attila sorait idézem. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. ” Életmű-kiállításod katalógusában Tóth Csaba írt rólad választékos mondatokkal elmélyült portrét. Legszívesebben a teljes esszét idézném, de néhány mondata is elég arra, hogy a saját magadról elmondottak kiváló önismeretről tanúskodnak. Művésztársad elemzéséből idézek: „Minden grafikai lapján egy egzisztenciális létállapot, létélmény megidézésére törekszik, a valóságélmény lepárolt esszenciáját adja. Mindig felülemelkedik a hétköznapok világán, szinte szárnyal a való világ felett. Rasperger József szilárd szerkezetté próbálja összerakni ezt a darabokra tört létet. Lírai, ám mégis drámai kompozícióiban hihetetlenül energikus erővonalakat használ. Hősies küzdelme e tragikus létállapot megjelenítésekor sokszor katarzist vált ki a nézőben. Grafikai lapjain az összetört erővonalak, rácsszerkezetek közt, szinte „fekete lyukként” kristályszerű struktúrák, vonal-raszter szövevények töltik ki a világ és a Rasperger-kép negatív tereit. Világkép-ábrázolások. Szűkszavúan és puritánul, ahogy a költői nyelvhez illik. Ebből adódóan a legtöbb lapja fekete-fehér. Fekete a halál, fehér az élet színe, szimbóluma. Lapjain a két szín ellenfele egymásnak, mint a létezésben is. Az élet küzdelme a halál felett. Ősi világ, Ősvilág. Jelek, jelképek, szimbólumok. Egyszerre régi és egyszerre új. Egyszerre elmúló és egyszerre örökkévaló.”

49