Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Gál József: Rekviem egy galériáért
irányú feladatköre mindig is fölülírta rendezője elképzeléseit az „önmegvalósítását.” A Médium egy kaleidoszkóp-szerű tervre és megvalósulásra adott lehetőséget, ami a közönség szempontjából érdekes is lehetett. A rendszerváltástól ugyan nagyobb önállóságunk lehetett, a tarka paletta azonban megmaradt. Milyen típusú tárlatokról beszélhetünk? Évente rendeztünk általában egy vagy több egyéni bemutatót. Köztük több tán - például a felmenő rendszerű országos pályázatok megyei előzményeit, az amatőr születésnapi,jubiláns tárlatot láthatott a közönség. Rendszeresen láthatta a közönség felmenő rendszerű országos pályázatok - az amatőr képzőművészet, a népi kézművesség-népi iparművészet - megyei előzményeit. Évente megrendeztük a megyei Tavaszi Tárlatokat és a Vasi Műhely őszi kiállításai. Mindkét sorozat 1989-ben befejeződött. 89 után új ötletek valósulhattak meg. Felmutattuk a korábban különböző okok miatt elfeledésre ítélt művészek életművének fellelhető opuszait. E koncepció fő motiválója Tóth Csaba festőművész volt. O már évek óta kutatta a megye eléggé mostohán kezelt képzőművészeti múltját. Ezeket a lezárt életműveket emlékkiállítások formájában mutattuk be. Némely esetben túl a huszonnegyedik órán, hiszen már az utódok is csak nehezen voltak elérhetők. Ez mindenképpen nagy érdeme a Médium Galériának, hiszen számos olyan személy munkásságát idéztétek meg, akikről nem csak a fiatalabb, de a középkorúak generációja sem tudott. A kiállítás-sorozat pedig mindenképpen a megye képzőművészeti történetének tárlatokban fölmutatott művészettörténete. Igen, mondhatjuk, de azzal a kikötéssel, hogy az ilyen esetekben igazi fontos kutatómunkára, dokumentálásra az egyszemélyes galéria nem vállalkozhatott. Néhány esetben a miénket követő kibővített képtári kiállítás kapcsán azonban pótolták az ottani szakemberek, például Radnóti Kovács Árpád és a Rumi Rajki István esetében. A feledésnek persze ideológiai, politikai okai is voltak. A Vas megyében élő képzőművészek szellemisége a huszadik század első felében alapvetően konzervatív volt. Mintha megállt volna az idő számukra éppen akkor, amikor azokban az évtizedekben a legnagyobb robbanását élte meg világszerte a vizuális művészet. Annak okát, hogy az errefelé élő művészekre miért nem hatottak az aktuális európai áramlatok - még nem kutatták. Én alapvetően abban látom az okát, hogy az egyéni attitűdök mellett a két háború közti uralkodó keresztény-konzervatív ideológia kialakította azt az ikonográfiát, amelyben a természet elvű, alapjában akadémikus festészet megőrzése, követése volt ajánlott. Úgy látom, hogy talán túlzottan is tiszteletben tartották mestereiket. És közönségük, megrendelőik is ezt várták el tőlük. Erről tanúskodnak a 30-as években alakult Szent Márton Céh tagjainak alkotásai, vagy a háború után megalakult „ős-Derkovits Kör” alapító okiratának szellemisége. Továbbra is a természetelvű festészet, szobrászat volt a követendő. A két 42
