Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Láng Gusztáv: Baráti kalauz Tábori Ottó verseihez

magány hűvöse. Ennek magyarázatát - mint a bevezetőben is jeleztem - megtalálhatjuk a költő életrajzában, a korlátozott létfeltételekkel megelégedő „vidéki ember” és az egyetemességre törekvő költői becsvágy kiáltó ellentétében, amikor is az utóbbinak szükségképpen magára kell maradnia. Ez a magányosságérzés azonban Tábori Ottó verseiben sohasem panasz, sohasem a kishitűség forrása, hanem olyan létállapot, amelyet a költészet érdekében elfogadni és hordozni kötelesség. A költő nemcsak szól, hanem mindig meg is szólít valakit vagy valakiket. Tábori Ottó számára a táj, az őt környező természet az a „kommunikációs partner”, amelyben megsze- mélyesül a verseit befogadni képes közösség. És amely - a fent jelzett „összeolvadás” varázsa, szómágiája által - válaszol is a költői szóra, visszhangozza a költői szót.

Ez a kettős kommunikáció-teremtés érvényesül e költészet stilisztikájában is. Az eddigi idézetekből is ki lehetett olvasni, hogy a leírásokban uralkodó elem a megszemélyesítés. A táj nemcsak létezik és látható, hanem mindig cselekszik, érez, szól- a magány általa telítődik társas tartalommal. És mert a táj a múlandó emberléthez képest csaknem időtlen és örök, a vele párbeszédet folytató lírai Én is részesül ebből az időnkívüliségből. „A fákban alszom, s a föld húsából élek”, szólaltat meg egy halott költőt a Létbizonytalanság. Költői közhely, hogy a költő a halála után is tovább él műveiben, de ez a halhatatlanság itt összekapcsolódik az „örök anyagba” történő visszatéréssel, és egyben előre vetíti a lírai Én (és általa minden ember) sorsát. így lesz az embert befogadó természet anyagi és szellemi örökkévalóság egyszerre, melyben „alszom” és „élek”.

Tábori Ottó versnyelvére legjellemzőbbek a szóösszetételei. Ezekben sohasem- a köznapi szemlélet szerint - összetartozó tárgyiasságok és fogalmak kapcsolódnak egymáshoz, hanem látványban és gondolatban távoliak, ezáltal egy-egy ilyen társítás rendkívül tágas dimenziókat idéz fel. „Árad az éjfolyam”, „hóarany, jégére, vérvihar kavarog”, „ág-vézna matrózinas”, „város villanyinge”, és még sorolhatnám, egész kis szótárt állítva össze ilyen összetételekből. A metaforaelmélet egyik tétele szerint a szókép hatása azon múlik, hogy egyszerre két tudatsíkot mozgósít elménkben, s mert a kettő végérvényesen sohasem kapcsolódhat egyetlen jelentés jelévé, ahogy a beszélt nyelv összetételeiben történik (például favágó, kútostor stb.), a két elem az összetartozás és a szétválás állandó vibrálását hozza létre. Ilyen „oszcillációkat” teremtenek Tábori Ottó szókapcsolatai, s mert ehhez mindössze két szóra van szüksége, ebből ered versbeszédének rendkívüli tömörsége. Ez a metaforikus hatás sokszor (majdnem) magától értetődő, néha azonban oly távoliak egymástól a társított szavak, hogy szinte rejtvényként kell megfejtenünk lehetséges jelentésüket („lélekkristály”, „drótkötélen feszülő farkasok”). A költői irányok közül a szürrealizmus kínálkozik előzményként, bár Tábori Ottó többnyire fenntartással nyilatkozik a modernizmus minden változatáról. Olvassuk együtt befejezésül egyik remekszép versét: „A nap / köveiből / építek / magamnak / házat, / a nap köveiben / mindig van / alázat. // A nap / köveiből / faragok / mellém / társat, / a nap / köveiből / egek / hatalma / árad.” (A nap kövei) Ház (azaz otthon) és társ - ősi vágyálmok. De milyen kő a „napkő”? És milyen kő az, amelyből alázat és égi hatalom egyként „áradhat”? És társat faragni kőből - nem az ókori Pygmalion-történet „napköves”, szürreális változata ez? Milyen egyszerű szöveg, és mégis csupa rejtély, csupa kérdés! Válaszokat persze találhatunk, véglegesen megnyugtatót azonban aligha. Éppen a válaszok lezárhatatlan sokasága a költészet.

35