Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Láng Gusztáv: Baráti kalauz Tábori Ottó verseihez

felhőtlen / estéken és látsz egy ikercsillagot, / s benne földöntúli ragyogást, / az az ő szemüvege. Akármilyen / messze van is, mi összekoccintjuk / vele emlékektől részegült / fényes poharainkat. Egészségünkre, / Béla! Neked már megadatott / az örökkévalóság.” Eltűnődhetünk, hogy van-e ebben a siratóban kegyeletes túlzás, de nem érdemes. Az elhunytnak az égboltra vetített látomásos képmása, ez a szívből jövő asszociáció jelzi, milyen sokat jelentett Tábori Ottónak a későn megtalált irodalmi közösség. Annál is inkább, mert költőnk nem „vidéki irodalmárként” élt, hanem vidéki emberként, egzisztenciáját minden költészettől független polgári foglalkozások biztosították, ebben egy kissé hasonlítva (egyik) példaképének, Berzsenyi Dánielnek az életformájához. Hozzá (róla) írott ódái hangú szonettjében a nagy előd mintegy elrejtezik a tájban, a táj emblematikus egységében, a Ság hegy régen kihűlt kráterében, s onnan kel új életre: „a kráter lelke titkon összerezzen, / szunnyadó, vad füstje az égre lebben, s mintha vulkán fénye verne ki, / a hegy gyomrában ébred Berzsenyi.” (Berzsenyi) Mint minden költő, Tábori Ottó is magáról vall, amikor példaképet keres és jellemez. Szonettjében ott a bezártság mint meghatározó, mondhatni, sorsszerű élmény - a „niklai remete”, mint egy elátkozott mesehős, „a hegy gyomrában” raboskodik -, e bezártságból azonban a költői szó biztosítja a szabadulást, a vulkánkitörés erejével. Az sem közömbös, hogy a hegy látványa korántsem harmonikus tájkép: „Felém botoz a bús bazalttető, / csonkolt ember, nyílt sebekből vérzik, / heges arcán türelem a vércsík, / lehullt a váll, a költőt zengető.” A csonkaság és sebzettség e képei jelzik, hogy bár Tábori Ottó többször nyilatkozott ragaszkodásáról szülőföldjéhez, a szülőföld tájbeli szépségeihez, viszonya hozzá - amikor ez a táj költői létformájának kereteként, mintegy létszimbólumként jelenik meg - korántsem ellentmondásmentes.

Márpedig a tájélmény egyik meghatározója költészetének. Nem készítettem statisztikát a leírásaiban szereplő évszakokról, de nem is a számszerű arányok a fontosak e tekintetben, hanem a látványokban rejlő feszültségek. Kitüntetettnek érzem a téli képek szerepét Tábori Ottó tájképeiben. Első kötetének címadó versében (Téli virrasztó) olvashatjuk: „Ezüstbilincsét csörgeti a fagy”; „gyökerek káromkodása szakad föl / rögök mellkasa alól”; „holdfény-bokrok között halott róka ugat”. A leíró képek metaforikus elemeit nézve, ezekre a társításokra lelünk: bilincs, káromkodás, halott. A látvány a negatívumok irányába sodródik, hogy onnan jusson el a kien- gesztelődéshez: „S a szív piros kunyhóiban / még asztalt terít a szalmakazal-kóc- hajú / asszony, bölcsőt ringat, kútra jár / fekete keszkenőben, zuhogó / érförgetegeken át, / időtlen, időtlen...” Ez még klasszikusnak mondható elégiaszerkezet, a felismert disszonanciáktól a vágyott harmónia irányába tart a költő képzelete. A Téli hangok képeiből azonban végig a fagy fenyegetése árad; az éj „göthös”, a csend foga „csikorog”, „fagyostor” csattog a tájon. Az utolsó sor meglepő fordulata e „téli versek” ars poeticájaként is értelmezhető: „hold rohan fönn arany hóban, / ritmus szökken fényes szóban.” Mindazt a fenyegetést, amit az életre nézve a fagy jelképez, megszelídíti a költészet - azáltal, hogy megszólítja, külsőből bensőséggé változtatja. Szép példája ennek a következő sorpár: „kék dombokon hó a süveg, / a szív vörös kráterüreg.” A külső világ - a dombok koszorúja - és a belső, a szív mint az érzelmek, a szeretet és a költészet ősi jelképe itt összeolvad, s ezáltal a lírai Én önmagát szemlélheti a látványban.

Úgy érzem, Tábori Ottó költészetének egyik kulcsfogalma ez az „összeolvadás”. Ha verseit sorban egybeolvassuk, mint egy lírai önéletrajzot, megcsap bennünket a

34