Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Tábori Ottó versei
TÁBORI OTTÓ Berzsenyi Felém botoz a bús bazalttető, csonkolt ember, nyílt sebekből vérzik, lehullt a váll, a költőt zengető. Vulkánkalapját elhordta a szükség, kövéből út készült, erős alap, csak bámulták a roppant égfalak, de reméli, nem ragályos e nyűgvég. S mégis, mikor emléktől csapzottan egy vasfakó száj nyílik felajzottan, a kráter lelke összerezzen, szunnyadó, vad füstje az égre lebben, s mintha vulkán fénye verne ki, a hegy gyomrában ébred Berzsenyi. Téli virrasztó Ezüstbilincsét csörgeti a fagy, fák hófehér cintányérja csattog, gyökerek káromkodása szakad fel rögök mellkasa alól. Nyikorgó szél karol: hegyet, házat, utat, holdfény-bokrok között halott róka ugat. Olyan a föld, akár egy jégkarddal fölszabdalt ős-csönd-árny koponya, szemgödre mély, csillagos pocsolya, vastag cafatokban lógnak fölé az éjszaka kátrányzöld belei, vadlúdsóhajok lobognak, felhők ékkövei. A parton túl rét köhög fulladón, zúzmara-pikkelyes híd zörög a ködszakállas folyón. Az erdő éjszempilla résű, csünt óriás, bagolyszíwerésű. Éles hangpengék villognak benne, és gyöngyvirágverejtékes betyárkiáltások, kiknek fehér levélszőnyegre ágyazott 30
