Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Fábián László: Egyél érett gyümölcsöt!
nyomban elfogy a menekülési szándék, úgy hull alá az akarat, mint az érettség tökélyét elérő gyümölcs a fáról, vagy az érett gyümölcs hull alá úgy, mint a bénult akarat... ...hogy egyik napról a másikra meghökkentően hideg lett, nemcsak a bőr, az orr is érzékelte: ijesztő töménységben jött föl az utcára a bűz a csatornanyílásokból; a villamosmegállóban érte a döbbenetes “élmény”, már hazafelé tartott a sírkertből, egy öreg barát hamvainak elhelyezéséről, őrizte még a képet, amint az urnáról (taüc) lebontják a csipkeszalagot, hogy leereszthessék vele - nem, dehogy virágkötéllel, selyempámán - a talán csupán méternyi mély gödörbe, közben a fizetett búcsúztató az elhunyt által kedvelt verseket szavalt - fahangon, érzéketlenül, a gyászhuszárok pedig betűzték a fejfát a friss hantokba, sietve szétrakták a koszorúkat, noha pontosan tudták, a fölerősödött északi szél úgyis fölborogatja, szétzilálja őket, miképpen a csatornabűz meg elnyomja a krizantémok illatemlékét... ... nos, mit óhajtanak ezek a tágra nyílt szemek, netán mit csodálnak, min akadtak fönn, mitől nyílik el ez a száj, avagy csupán maszk volna? minden arcnak számos olyan pillanata van, amikor pusztán maszk, de az is elképzelhető, hogy a világ összes arcát csupán egyetlen maszk födi, és éppen emiatt képtelenség észrevenni, hogy nem látszik az igazi arc, az igazi, amely még mindig lehet az igazság arca, lehet a hazugság arca, lehet szép, lehet rút, csak éppen közömbös nem lehet, ugyanis mihelyt közömbös, nyomban maszkká rögzül, általánossággá merevedik egyénisége, dogmává szabad formái, pajzsként takarják a személyiséget, noha óvni mégsem bírják igazán, mivel a vágyak szüntelen mögé hatolnak... ...szélfútta felhők után rózsálló alkony: az ember egyszerre élő és halott, mint a híres fizikai gondolatkísérlet macskája; viseltes kettősségében, kentaur-valójában téveszmék gondos kiagyalója és szorgos begyűjtője, rettegett mumusok árnyékában botladozik, varjak károgásával rivalizál, szajkók locsogásával versenyez, majmok mimikáját majmolja, talán észre sem veszi érzelmei árapályát szavai dagálya között; beszéde csupán fizikai „hangláncolat”, olykor még hangszínnel sem kötődik létrehozójához: merő affektáció, avas „csemege” egy múlt századi csinos bonbonniére-ből > költőiség nélküli lecsöngése asoledadoknak: kicsiny küzdőtér lett a messzi tájék, Böcklin utolsó kentaurjai marcangolják egymást... ...így, ebben a kettősségben: együtt a jót, együtt a rosszat, a szétszórtat, a rendezettet, a lázban égőt, a jégbe fagyottat, az élőt és a holtat; kíméletlenül árad felé a szeretet, a megkívánás gőgje, a tulajdonlás ostobasága nyugtalan csörtetéssel, hátha túlérik, hamvát, zamatát veszti, az individualizmus öröklött igéivel: más álmáért én nem kezeskedem, akárha le akarna rázni magáról minden felelősséget, akárha mismásolni vélhetné intervencióját - jelezve: többé nem részese semminek, a Nagy Játéknak sem, azaz: annak éppen nem, a dolgok elrendeződtek, újfent polgárjogot nyert az unalom, amely eddig is ott lapult minden árnyékos szögletben készen a visszatérésre, hát most csaknem diadal és tartózkodó kérelem, ha egyáltalán... 28
