Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 5. szám - Fábián László: Egyél érett gyümölcsöt!
...a bőr percről percre, óráról órára, napról napra gyűjti redőit, májfoltjait, ezeket a beszédes jeleket, amelyek életről, sorsról regélnek annak is, aki mégcsak nem is érzékeny olvasójuk, ám egyszerre észre veszi jelenlétüket sajátmagán, időről időre tükör elé kényszeríti a helyzet, nem bír kitérni az értelmezések elől, osztályrészévé válik egyszeriben a sorsa, fátumává, kénytelen radikálisan végiggondolni életét, ez a kényszerűség pedig elvezeti a másik megfigyeléséhez, még ha együttérzésről nincs is szó: munkál a hiúság és az önzés, az elégedetlenség és a káröröm, azaz: a sivár együgyűség > megbízható alapok a hiteles személyiség fölszámolásához, amire hirhedett demokráciák szívesen hagyatkoznak... ... amikor még a szavak ismerték sorukat a szótárban, tudták helyüket a mondatban, valamint a gondolat támaszai voltak, a kifejezés számíthatott rájuk, nem tévesztette meg a hangsúly, még a tágasság sem, egyazon dallamból mintázva lassú és sebesebb táncukat, most föltartja kezét a nyelv (lám, a képzavar eredete!), szinte megadni készül magát kényre, kedvre, tékozolja értelmét, világosságát, fényeit, és nehezen talál vissza eredeti medrébe, mint a kiszáradt sivatagi folyó, amelynek partfalát elhordta a számum, ám érthetetlen, megfoghatatlan, magyarázhatatlan emlékezete rendre arra vidékre téríti vissza, ha nem is teljes pontossággal; ekként a pőre szavak is - most és mindörökké a lomhán tespedő időben... ...öröm tartja a mennyországot, a tánc az öröm csinos arca, gavotte és menüett, belefeledkezés, ünneplés, vigadalom, de nem amiatt, mert könnyű Katót... hanem mivel fölhőtlen, ránctalan a homlok, szemöldök sem összevonva, ez nem a bánat próbája, nem a bú visszája, alighanem vidám tudomány (így tartja a bölcs), féktelen a jókedv, szeplőtlen a derű, munkálkodnak a hevületben, a fa termőre fordult, szemmel láthatólag bizonyítani kíván, a tánc fölötte örvendezik, tüzes, szertelen és magával ragadó, gyaníthatólag kicsit eszelős, ahogyan az eufória, csupa várakozás a beteljesülésre, az ünnep fölmagasztalása a sikeres ördögűzés után, rikoltozik a mozdulat, zászló lobog, mint fény a szemekben, izzás a vágyakozásban, akkor is, ha az asszony még csak sejtés sem, remélhetőleg nem feledésben, mindössze takarásban... ...fáradhatatlanok a szereplők, megingathatatlanok hitükben, bíznak váltig a termésben, miként bizodalmuk volt a teremtésben, mi több, a várakozás izgalma sem csökkenti erejüket, amelyet fölfrissített a homoktövis narancsszínű bogyója, kiveszik részüket a mozgásból, értik gazdag koreográfiáját, amely a jövő bőségét imitálja: megtölteni hússal a vázat, fölruházni izmokkal a csontokat, hogy ne csak az ige legyen testté, de a test szintúgy igévé, átérezni a tett lényegét, a cselekvés bódulatát, a csinálás mámorát, az alkotás csodáját, egyúttal mindezek csapdáját, hiszen folyvást tőrbe csalnak, megigéznek, kizsigerelnek, ettől azonban még lenyűgöz a bűvölet, a szellemi vajákosság, még ha esetenként szemfényvesztésnek tetszik is, jó bedőlni neki, lázától átmelegedni... ...a mintegy tíz-tizenkét méter széles aszfalt úttest fölött kötél kifeszítve, a végeinek megerősítése lentről nem látszik, noha innét szemléli a szokatlan trombitaszóra - lassú, panaszos motívum egy ismerősnek tetsző slágerból - összeverődött alkalmi 25
