Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 19.)

volt ilyenfajta viselkedésemnek valamennyi őszinteség is, a jellemző mégis az volt, hogy gúnyolódtam azokon, akiket sikerült meggyőzni őszinteségemről.

Gyalázatos képességem volt a mások becsapására, félrevezetésére irányuló manőverezés.

Annál inkább alávalóság volt ez az értelemmel-érzelemmel zsonglőrködő mutatvány, mert általam kedvelt emberekre is rászabadítottam. A Bulgária gyönyörű tájain velem utazó két férfiút például növekvő rokonszenwel vettem tudomásul, mégis alanyai lehettek annak a hajlandóságomnak, hogy kifigurázzam őket.

Otthoni, mindennapos szellemi „ujjgyakorlataim” közé tartozott, hogy a velem együtt a Szabad Föld szerkesztőségében dolgozó, és irántam odaadó barátsággal viseltető Túli Józsefet szinte szünet nélkül szédítettem, ugrattam. S annál inkább kéjes volt számomra az efféle produkció, mennél többen lehettek szem- és fültanúi. Annál nagyobb volt a bezsebelhető elismerés, minél többeket mulattattam a kiszemelt áldozat rovására.

A kiszemeltek rendszerint tájékozatlanabbak, általános értelemben tudatlanabbak és főképpen lassúbb eszűek voltak nálam, ezért lehettem sikeres szélhámoskodó velük szemben.

Megesett, hogy messzebb mentem az elfogadható határnál, átléptem olyan tilalmi zónát, aminek következtében akár meg is alázhattam valakit, vagy valakiket. Az ilyen bohóckodásomat utólag nagyon bántam, de ha új lehetőség kínálkozott, újra éltem vele.

Aztán megint a megbánás.

Folyamatosan jellemzője volt azonban viselkedésemnek, hogy több-kevesebb fölényeskedés, pökhendiség, nyegleség mindig utat tört magának az emberekkel való érintkezéseimben.

És ez jól megfért azzal a korábban említett hajlandóságommal, hogy működött bennem a mások megértése iránti készség, a jó szándékú felajánlkozás, a kompromisszumok keresése és elfogadása.

Tudtam ezt is, azt is.

Ellenben annak, hogy miképpen fért meg bennem ez a többféleség, nem tudom bővebb magyarázatát adni.

Szóval nem tetszett, amikor vállon bökte a sofőrt a tolmácsnő, mert az én bizalmaskodó, szemtelenkedő modoromra emlékeztetett a mozdulata. Lehet, sőt: bizonyos, hogy sem ő, sem a sofőr nem gondolt ilyesmire, én azonban szinte beleborzongtam a most már szégyenletesnek, gyalázatosnak vélt szemfényvesztésbe, abba, hogy hazug érzelmeket és gondolatokat sugallón vezettem félre másokat.

Erőszakkal téptem ki magam ebből a kellemetlen gondolatkörből, meg abból is, amibe a tolmácsnő próbált zárni a város nevezetességeit reklámozó szövegével.- Engedje meg - vágtam közbe, - hogy felidézzem egy nagyszerű magyar értelmiségi jellemét és szellemét. Fekete Sándornak hívják s jelenleg a központi pártlapnak, a Szabad Népnek a szerkesztőbizottsági tagja. Azért idézem ide, mert jelen volt és felszólalt a június 27-én rendezett sajtóvitán. Azt mondta: „Most jöttem Moszkvából, egyenesen a Petőfi Körnek erre a gyűlésére. Barátaim javasolják, adjam elő, mit hoztam magammal. Azt láttam a Szovjetunióban, hogy a Sztálin-korszak utáni szocialista megújulás lendülettel halad előre. A jugoszlávok a munkásmozgalom ragyogó élcsapatát jelentik és azonosulnak velünk, magyarokkal a harcunkban. Ne13