Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1-3. szám - Kávássy János Előd: A vég kezdete - Amerikai prognózisok és politikai helyzetértékelés Kelet-Európa jövőjéről a rendszerváltás hajnalán
ködőbbé vált,9 s bilaterális kapcsolatait tekintve az 1980-as évek közepére lekörözte mindkét VSZ országot. Ronald Reagan budapesti látogatásának 1985-ös amerikai felvetése, majd Kádár János 1986-tól többször megismételt és folyamatosan fenntartott washingtoni meghívása10 egyértelműen jelezte ezt. Olyannyira, hogy Jaruzelski a lengyel-amerikai kapcsolatok normalizálása (1986-87) előtt tudatosan Kádárhoz igyekezett magát hasonlítani, azt kérve Washingtontól, amit szerinte a magyar főtitkár kapott." A politikai céljait gazdasági eszközökkel - kedvezményekkel, támogatással, illetve a kedvezmények megvonásával vagy szankciókkal - elérő/kikényszerítő reagani differenciálás tehát már jóval Mihail Gorbacsov 1985. márciusi fellépése, s még inkább a gorbacsovi kurzus tényleges térnyerése előtt képes volt a keleti blokk belső életét befolyásolni. Az uszkorenyije, glasznoszty, peresztrojka'2 szómágiájában megjelenített szovjet reformok (megvalósulásukban inkább csak reformkísérletek) igen kevéssé érintették Kelet-Európa Washington irányú kapcsolatait, lévén az NDK, Bulgária és Csehszlovákia csak 1988-ra váltak nyitottabbá, párbeszédre késszé. Igaz, 1988-ra a hidegháború paradigmája, a szuperhatalmi szembenállás keserűen vélelmezett aeternitas-a alapvetően megváltozott. A genfi (1985), reykjavíki (1986) és legfőképp a washingtoni (1987) csúcs (melynek eredményeit az 1988-as moszkvai csúcs rögzítette'3) megváltoztatták a hidegháború négy évtizedes menetét. Ronald Reagan saját, mély meggyőződésből fakadó politikai hitvallását sikerre víve, a fegyverkezési verseny látványos felpörgetésével térdre kényszerítette a szovjet rendszert. A peace through strength ideológiai és gyakorlati megvalósulása igazolta Reagan 1981-es reményét, „hogy lehet életünkben ez az utolsó esély, hogy változást lássunk a Szovjetunió kelet-európai gyarmati politikájában”'4, s Gorbacsovot azon valós helyzet nyilvános beismerésére kényszerítette,'5 melyben a Szovjetunió legkésőbb 1979-1981 óta'6 volt: a rendszer gazdasági túlélésének legvégső határán, csődközeli állapotban. 1987 végén, a washingtoni csúcson a szovjet főtitkár az „űrfegyverkezési programiként elhíresült SD1 (Strategic Defense Initiative - stratégiai védelmi kezdeményezés) egyoldalú elfogadására, és az INF szerződés (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty - a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre vonatkozó szerződés) kompromisszumos megkötésére kényszerült.'7 Ezzel - megvalósulásukban gyakorlatilag - párhuzamosan Gorbacsov először, 1988. február 8- án, teljes afganisztáni,'8 majd 1988. december 7-én, az ENSZ 43. közgyűlésén, félmilliós kelet-európai csapatkivonást jelentett be a Varsói Szerződés tagországaiból, így az NDK-ból, Csehszlovákiából és Magyarországról. A globális kéthatalmi szembenállás világa immár mindenki számára nyilvánvalóan változóban volt, a szerződések szövegén túl a legnyilvánvalóbban ott, ahol a hidegháború elkezdődött, s ahol ekkor egyben lezárulni készült, Európában. Az amerikai tervezők 1988-ra szembesültek azzal, hogy a hidegháború nemhogy még az életükben, de hamarosan véget ér, éppúgy, ahogy 1947 - a George C. Marshall által irányított Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program - ERP) és a Truman-doktrína meghirdetése - óta remélték: a szovjet kommunizmus vereségével. A felgyorsuló események, így legfőképp az INF elfogadásában és az egyoldalúan bejelentett kelet-európai csapatkivonásokban megnyilvánuló szovjet ve- reség/feladás, arra kényszerítették az USA külügyi szakértőit, hogy szakítva több évtizedes tapasztalatokon nyugvó beidegződéseikkel, a keleti blokk gyors, ám nem 26
