Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - egy valahai fiókban (II. rész)

részleges (ön)életrajza mintegy százhetven oldalon - magyarul, angolul, olaszul, lengyelül, hollandul, németül, ógörögül stb. Ez a magát szövegközlőnek feltüntető és Kommentátornak nevező „valaki”, aki az 1998-ban meghaltnak állított Kemenes Géfin László hagyatékának gondozója, ő dr. Géfin Lászlónak nevez(tet)i magát, miheztartás végett közölvén, hogy „született alterego”. Remek szöveg, egy bámulatos elme és egy elsöprő műveltség tébolyító szövegmutatványa. Most azonban minket csak azok az elemei érdekeljenek, amelyek a szerző nagy művéhez, a Fehérlófiához visznek közel, amelynek jellemzésénél az 1986-os (Hja, bomlik a pártállam ideológiai fegyelme!) A nyugati magyar irodalom 1945 után című összefoglalás nem rejti véka alá, hogy - sok minden más mellett - „kendőzetlen pornográfiából épül”. A Fehér- lófia „teljes” szövege 1991-ben fog megjelenni, a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik utolsó darabjaként, Mátis Lívia szerkesztésében, aki majd utóbb, már a Kortárs Kiadó igazgatójaként vállalja 1997-ben a Pajzán Toldi megjelentetését. A két mű közötti összefüggést jelképes erővel illusztrálja a kiadásuk közötti kiadói-szerkesztői kapcsolat, de a lényeg persze nem ez, és nem is valami lehetetlen, de „kihüvelyezhető” filológia nexus, hanem a téma és a forma, a gesztus és a nyelv mentalitástörténeti viszonya.

A Fehérlófia - zömében 1989-90-ben Torontóban íródott - irdatlan szövegfolyamának már az első oldalán egy „meztelen hímárbóc nyikorog”, amire a másodikon az Auróra „körülmetéletlen ágyúcsöve” a „rím”. Annak idején a szöveg némely darabjai másolatokban idehaza is terjengtek (ez a „létmód” is rokonítja a „trágár” Toldi-parafrázissal), és nem hiszem, hogy az elmúlt negyedszázadban, bármily felszabadult is legyen a honi literatúra, egyetlen írónk idevágó termékei is méltó versenytársai lettek volna Kemenes Géfin elképesztő szövegmeneteinek. Különös tekintettel a VI. (Fanyűvő - Epipsychidion) és a XXV. (W. Botond) fejezeteknek. Itt nem a „csúnya szó - nem csúnya szó” léte a kérdés, hanem az, hogy személy, kulissza és cselekmény koordinátái között van-e, elképzelhető-e olyan aktus, ami idegen volna a magyar nyelvű szövegnek eme egyedi rendszerétől. Valóban és valójában itt maga a szó számolódik fel az emberi kapcsolatok „tárgyiasítása” során, mondhatni a (degusztáló) perverziók meglehetősen belső köreiig. A legkevésbé az érdekes, hogy a történetmondó - aki persze annyira és olyanféle való(di)ság, mint egy „álca” - vaginát mond vagy pinát. Egyébként - utaljunk erre is - álcázott önkommentárnak (is) tekinthető Géfin Jolantával közösen írt könyve, az Erotika a huszadik századi magyar regényben (1998), amelynek közismert vagy általuk „felkutatott” „tényei” mintha megfogadták volna hajdanában dr. Zoltán fentebb megidézett könyvecskéjének intelmeit. Nemcsak a „visszafogott” Babits és Németh László, de az erotika valóságát a mindennapokban éppen nem elvető Krúdy vagy Erdős Renée is.

Mint minden anyanyelvi közegen kívül emancipálódott szépírónál észlelhetni, Kemenes Géfin számára is a legnagyobb probléma a tárgyi világ és az adekvát nyelvi jelrendszer kapcsolata. A személyes alkotói élmény persze felerősödik mindazzal - magasan képzett, egyetemi ember lévén -, amit a posztmodern nyelvfilozófia kifejt, idevéve - talán - még azokat a „harci” tapasztalatokat is, amelyek idehaza (és Pozsonyban, és Újvidéken és Kolozsvárt) a diktatúra idején megfogalmazódtak a hatalomtól „független” nyelv megkísértései során. „Hiába kapálódzunk, hogy ’a nyelv’ elégtelen érzelmeink, különösen a szerelem adekvát kifejezésére, csak akkor ’tudjuk’, mit éreztünk, amikor nyelvi alakot öltött.” Ez az elemi egzisztenciális észlelet

68