Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Molnár Miklós: Rövidkék és hosszabbkák

Mire fejtegetésének végére ért, jószerivel már egyetlen vendég sem ült a szomszéd asztaloknál. Sorban föltápászkodtak, és méltatlankodva elhordták az irhájukat a Kutyakaparó csárdából. Nem bírták tovább hallgatni Lőcsei és Nezsideri „istentelen dumáját”. - Inkább belépek az Öngyilkosok Klubjába - morogta egyikük. - Lopják a napot, és istentelenkednek - motyogta más valaki. Az eloldalgóknak sejtelmük sem volt róla, mert effélének még a sejtelme is úgyszólván hatóságilag meg volt tiltva nekik, hogy Nyezsideriék ontológiai hivatást teljesítve dobálják az intellektuális késeket a Kutyakaparó csárdában; hogy valójában ők az übisztáni lét pásztorai. Hammer Dömötör csapiár, a helyiség lustán ásítozó kalapácsa is inkább hátrament a raktárba, hogy ne kelljen hallania Lőcseiék szerinte is őrületes szavait. Rájuk pirítani azonban nem mert a vendégeit elriasztó skandalum miatt, hiszen ők voltak a Kutyakaparó leghűségesebb látogatói.

Csak egy valaki lógott ki a sorból: egy fekete nagykabátos, fekete kalapos úr. A meglehetősen testes férfiú egy sarokasztal mögött üldögélt, olaszrizlinget kortyolgatott, és külön pohárból itta hozzá a szódavizet. Apró malacszemeiben romolha- tatlan gyermeki derű fénylett. Ő nemcsak hogy nem háborodott föl Lőcseiék okfejtésén, hanem a térdét csapkodva hahotázott, és „Remek! Pompás! Úgy van!” kiáltásokkal foglalta szavakba mélységes egyetértését. Egyszer át is szólt a cimborákhoz: - Hogy Stendhalt idézzem: „Istennek az az egyedüli mentsége, hogy nem létezik.” Nem is tudják az urak, milyen szívesen csatlakoznék az Anonim Ateisták Asztaltársaságához! De nem tehetem, mert ha megtudnák a híveim, tán keresztre is feszítenének. - Lőcsei és cimborái megértőén bólogattak. Valamennyien jól ismerték Salétrom atyát, a fondor lelkületű plébánost, aki bármikor hajlandó volt elismerni, hogy ő csak afféle megélhetési pap, egy a sok közül; az ateizmus isteni tudományában hozzá képest kismiska volt mindenki. Egy ízben, mikor helyettesítenie kellett a kórházi lelkészt, és ő szolgáltatta ki az utolsó kenetet egy nagybeteg öregembernek, Salétrom atya bocsánatot kért a haldoklótól a temérdek álságos hókuszpókuszért és hazugságért, amivel ő és paptársai traktálták élete során: - Bocsáss meg, testvérem! Nem venném a lelkemre, hogy utolsó órádon is félrevezesselek. Hitedet és reményeidet káprázatokba vetetted. Nincs isten, nincs élet a halál után, nincs föltámadás, nincs örök élet. De pokol és örök kárhozat sincs: ezzel vigasztalódj! A világegyetemet nem az ember kedvéért találták ki. Merő véletlen, hogy kialakult az élet a Föld nevű bolygón. Minden halandó. Semminek sincs se célja, se értelme.- Bocsásd meg a vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkező csu- hásoknak - dünnyögte Nezsideri.- Ergo bibamus! - mondta Lőcsei.

32