Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 4. szám - Molnár Miklós: Rövidkék és hosszabbkák

bizonyíthatóan tetemes kár érte. A bíróság akkora kártérítést ítélt meg neki, hogy a közlekedési társaság belegebedt, mire kifizette, utána kénytelen volt lehúzni a rolót. Azóta megszűnt a helyi buszközlekedés abban a holland városban. A közlekedési társaság csődjéért a buszsofőrt tették felelőssé, emiatt Lumumba van Rijn négy és fél esztendeig rács mögött volt kénytelen hűsölni. Ezeket a kis malőröket nem számítva, zavartalan az érintettek boldogsága - kinek éltében, kinek pedig holtában.

HOGYAN LETT A HÓ FEHÉR

„A szigligeti alkotóház parkjának mélyén, a Tapolca-pataktól pár lépésnyire van egy tavacska - mesélte asztaltársainak a Kutyakaparó csárdában Makádi, az írástudatlan írók lrgalmasrendjének világi szerzetese, aki végleg abbahagyta az írást, amikor rádöbbent, hogy mindenkit, aki hajlandó az ő írásainak olvasására vesztegetni az időt, nekifutásból seggbe kéne rúgni, nem is egyszer, hanem legalább háromszor... - Kis fahíd visz a tó közepén lévő parányi szigetre. Van rajta néhány pad, s terebélyes platánfa magaslik a közepén, lehet vagy százötven éves. A törzse olyan vastag, hogy egyetlen ember körül sem éri. (Nemrég valaki cédulát tűzött a platánfa törzsére: »Magyar író eladó. Kiadók, szerkesztők, pártmenedzserek, figyelem! KOLDUSBOTRA JUTOTT MAGYAR ÍRÓ ÚJSZERŰ ÁLLAPOTBAN ELADÓ. Tud fejen állni, messzire köpni, cifrán káromkodni. Keveset eszik, kis helyen elfér. Ha nem ingerük, igen jámbor. KIVÉTELES ALKALOM! Csekély éhbérért is hajlandó szellemes és kulturált mellébeszéléssel terelni el a figyelmet az uralkodó kaszt gaztetteiről. Jelige: Segítek árulni a hazát.«)

Manapság már a hó sem olyan, mint régen; már a tavalyi hó sem volt olyan... Nem a természet bolondult meg, hanem a természet folyamataiba beleavatkozó embernek ment el az esze. A sárgolyó időjárását ellenőrző katonai programok egyik következményeként a manapság nyakunkba hulló hó többnyire már csak „génpiszkált” műhó. És nem úgy van már, mint régen, hogy minden egyes hópehely a természet egyedi, soha meg nem ismétlődő csodája, hanem egyforma kis egyengalacsinokból áll az egész, ráadásul vegyszerszagot áraszt, és nehezen olvad el. Ez már nem is hó, csak ho... Legyen az embernek gusztusa hóembert építeni belőle!

Egy szép téli napon, mikor még igazi hó hullott az égből, a kislányommal hóembert, azazhogy hóasszonyt építettünk ennek az óriási platánfának a tövébe. Sárgarépából volt az orra, fenyőtobozból a szeme, a két végén fölfelé kunkorodó ágacskából a szája, makk-kupacsból a gombjai. Munkácsy Kosztka Amália piktornőtől elkunyeráltunk egy türkizkék svájcisapkát, és a hóasszony feje búbjára bigy- gyesztettük, Tersánszky Józsi Jenő módjára csibészesen félrecsapva. Úgy is hívtuk aztán a hóasszonyt, hogy »Tersánszky Amália«. Az alábbi történet hitelességét az szavatolja, hogy Tersánszky Amáliától, a mi kissé kelekótya, de annál szeretni valóbb hóasszonyunktól hallottuk. Mikor elmesélte, megvolt már három vagy tán négy hetes is, ami hóemberek közt igen tisztes kornak számít.

»Valamikor réges-régen a hónak nem volt színe, pedig szeretett volna ő is olyan szép színes lenni, mint a madarak, a pillangók, a fák, a virágok, a rét vagy az égbolt.

Elindult hát, hogy valami kedvére való színre tegyen szert. Mikor egy tágas rétre ért, erősen megáhította a fű szép zöld színét. - Még mit nem! - mondta gúnyosan a rét, és nem adott színéből a hónak.

28