Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Molnár Miklós: Rövidkék és hosszabbkák
fegyverkereskedőként, hadianyag-szállítóként, felügyelő bizottsági elnökként, médiamogulként, gyártulajdonosként, bankigazgatóként. Mentek, mendegéltek, míg hetedhét országon túl, az üveghegyeken is túl, soksok viszontagság után Hollandiába nem értek. Vonaton érkeztek meg abba a városba, ahol egy falujukból kitántorgott retyerutyájukhoz szándékoztak bekvártélyozódni. Sejtelmük sem volt róla, merre leledzik a kitántorgott retyerutya háza. Váltig tanakodván, hogy mitévők legyenek, jó darabig eltipródtak csámpásra taposott lábbelijükben a vasútállomás előtt, mint két tojógalamb, míg az asszony egyre hevesebb unszolására föl nem szálltak terebélyes málhájukkal egy helyi buszjáratra, hogy megtudakolják a vezetőjétől, miként juthatnak el az általuk keresett címre. Az autóbusz utasai nyájas, jóindulatú érdeklődéssel figyelték, amint a szegény ember meg a felesége körülményesen fölszuszakolódik cókmókjával a járműre. Az asszony nem bírta megállni, és kifakadt: - Te Mátyás, mit vigyorognak olyan hülyén ezek a rusnya, vérszopó burzsoák? - Tartsd féken a nyelved, Julis! Hátha értenek magyarul... - ripakodott rá fojtott hangon a szegény ember, aztán a buszvezető orra alá bökte a címet, és sebtében egybekapirgálva páneurópai szókincsét, némi torokköszörülés után kinyögte: - Szenyor, vírzuhhen disz adressz, szilvuplé. A sofőr, akit úgy hívtak, hogy Lumumba van Rijn, rápillantott a kockás füzetből kitépett, gyűrött és zsírpecsétes papirosra, és makulátlan angolsággal közölte: ez a busz ugyan nem arra jár, de szíves örömest elviszi őket. Ezt az utasokkal is tudatta a hangos bemondón, megkérdezve tőlük, hogy egyetértenek-e a kitérővel. A hollandusok harsányan helyeseltek. Az autóbusz szokásos útvonalához képest jókora vargabetűt kellett leírnia, hogy a város túlsó fertályába, egy kertvárosi negyedbe juthasson. Pontosan az előtt a ház előtt állt meg, ahol a szegény emberék retyerutyája lakott. Viteldíjat semmi módon nem volt hajlandó elfogadni a szegény embertől meg a feleségétől. Mikor a szegény ember meg a felesége nagy hálálkodások közben („Merszi, szőr, dankesőn, ócseny harasó!”) lekászálódni készült a buszról, a hollandusok egy emberként talpra szökkentek, és lelkesen megtapsolták őket. Lumumba van Rijn barátságosan megszorította a kezüket, és így köszönt el tőlük: - Tanuljatok meg táncolni, különben az ég angyalai nem tudnak mit kezdeni veletek. És érezzétek jól magatokat Hollandiában! Ezután mindenki - a szegény ember, a felesége, a kitántorgott retyerutya, meg az összes hollandus - boldogan élt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. A szegény ember hatósági patkányméreg-kihelyezőként, a felesége pedig krematóriumi takarítónőként talált munkát. Ebben a minőségükben habzsolták aztán a tőkés rendszer habos tortáját, és rendületlenül várták, hogy megjelenjenek az ég angyalai, és táncba vigyék őket. Nem tágítottak attól a meggyőződésüktől, hogy megfogták az Isten lábát, érdemes volt hátat fordítaniuk szülőhazájuknak. Az élménybeszámolójuk után ácsingózó jóságos hatósági bácsit meg ott egye meg a fene, ahol van... Akadt azonban az utasok közt egy olyan hollandus is, aki nem helyeselt olyan harsányan, mint a többiek, sőt nem is szökkent talpra és nem is tapsolt olyan lelkesen. O néhány nappal később az ügyvédje segítségével beperelte a közlekedési társaságot a menetrendtől való indokolatlan eltérés és a több mint háromnegyed órás késedelem miatt, aminek következtében nem érhetett oda egy üzleti tárgyalásra, és 27
