Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Speidl Zoltán: "Kié lesz a tudatipar?" - A nyomtatott sajtó és a magyar rendszerváltozás 1989

a zavartalan (szabad, demokratikus) információáramlásban jelölik. A szocialista tömegkommunikáció számára ez a cél nyilvánvalóan kevés. A mi tömegkommunikációnk számára az információáramlás eszközértékű« (Tájékoztatáspolitikai ismeretek 11.1985:35).”3° Az akkori (csak az akkori?) helyzetre jól illik egy Barry Goldwatertőb1 származó idézet, aki egyszer ezt mondta: „Azon tűnődöm, hol lenne ma a kereszténység, ha mai riporterek közül került volna ki Máté, Márk, Lukács és János?”

Különösebb elemzésre, magyarázatra a szövegek nem szorulnak.

Az 1989 januárjában közzétett etikai kódex tervezetben, noha kétségtelen változás tapasztalható, ám az akkor még egypárti rendszerhez való hűség változatlanul döntő kívánalom. Az újságíró ugyanis „...köteles tiszteletben tartani a Magyar Nép- köztársaság alkotmányos rendjét, nemzeti és nemzetközi érdekeit...”32

Éles vita bontakozott ki a szervezetben a magyar újságírók legrangosabb szakmai elismeréséről, a Rózsa Ferenc díjról. Mind többen akadtak, akik szerint a díjat át kell nevezni, hiszen Rózsa Ferenc illegalitásban végzett munkája - mint mondták - kiemelkedő, Rózsa Ferenc az antifasiszta harc mártírja, példaértékű kommunista, ám nem volt újságíró, és csupán az illegális Szabad Nép két számának szerkesztése fűződik hozzá. A szimbolikus fontosságú nézetkülönbség időnként személyeskedő szóváltássá fajult.33

Ugyancsak számos konfliktus forrása volt a már hosszabb ideje aktívan működő Nyilvánosság Klub Egyesület működése is, hiszen az újságíró szövetség „ortodox” tagjai gyanakvással vegyes félelemmel tekintettek az egyesületre. Gazsó L. Ferenc, akkoriban a Magyar Hírlap munkatársa, az egyesület megfigyelő testületének nevében egész oldalas cikket írt, melyben egyebek közt ez olvasható: „A jóindulattal féltőknek annyit mondhatok: bárcsak ott tarthatnánk, hogy hamarosan nem lesz mit megfigyelni, ellenőrizni a honi nyilvánosság állapotán! A sandák - ők azok, akik tavaly januárban, az egyesület szervezésének kezdetekor rendőrért kiáltottak a székház Rózsa Ferenc termében -, szóval a sandák még mindig ellen-MÚOSZ-nak állítják be a Nyilvánosság Klubot. Az egyesület azonban nem valami ellen, hanem a társadalmi nyilvánosság kiteljesedése érdekében alakult. A hangsúlyt ezúttal a társadalmiságra helyezem, melynek része - ha mégoly meghatározó része is - a nyilvánosság. A Nyilvánosság Klub nyitott. Céljaiban, a tagságát tekintve nem sajtószervezet. Már csak ezért sem tekinthető ellen-MÚOSZ-nak. Ahogy a MÚOSZ sem ellen-Nyilvá- nosság Klub”.34 (kiemelések G. L. F.)

A Magyar Sajtóban Nagy Imre újratemetés után, augusztusban, páros oldalon (ez azért hangsúlyozandó, mert a fontosnak tartott anyagok helye mindig a páratlan oldal), a lap alján, minden kommentár nélkül keretben közölték a rehabilitált újságírók névsorát. Ezek: „Bohus Mátyás, Deli István Pál, Erdődy János, Fonyó János, Földes Péter, Futó Dezső, Gál Ferenc, Heresznyei Tibor, Hódy Imre, Jakabfi István, Kelenvári János, Körössényi János, dr. László István Péter, Lőcsei Pál, dr. Nagyrévi Neppel György (külföldön él), Obersovszky Gyula, Pális Pál, Pálkövi Gyula, Sándor András, dr. Sándor István Tamás, Szegedi Miklós, Szolcsányi Ferenc, Tóth Géza, Tóth Kornél, Vásárhelyi Miklós, Vészi János, Vészi Jánosné Nagy A. Erzsébet, Vincze Lajosné Udvary Gyöngyvér.

Postumus: Folly Gábor, Gáli József, Geleji Dezső, Gimes Miklós, Haraszti Sándor, Keller Jenő, Kemény András, Király Géza, Losonczi Géza, Saly Géza, Schannen Béla.’* Legalább a „Postumus” kategóriában kellett volna az 1956 után kivégzettek neve mellett megjegyezni a halál okát. Ám ez, akkor meghaladta szervezet erkölcsi erejét.

188