Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Speidl Zoltán: "Kié lesz a tudatipar?" - A nyomtatott sajtó és a magyar rendszerváltozás 1989

A szerző a továbbiakban úgy véli: „A médiaháború megnevezés... valójában a fegyverekért vívott harc megjelölése...”27(kiemelés: S. Z.) A lényeg tehát megőrizni mindazon szellemi és materiális pozíciókat, amelyek a rendszerváltozás során erősen vitatható módon alakultak ki, s hoztak létre egyértelmű szocialista, de főként liberális médiatúlsúlyt. Mi több: őrizni - ha lehet bővíteni - akarják mindazon szerepeket, melyekből, amolyan szelektált ellenzékiséggel, a kormányzókat csak akkor támadják, ha azok szabadelvű, konzervatív, keresztény, jobboldali színezetűek. Mindig is a - nevezzük így - „jobboldal” ellenzékei, függetlenül attól, hogy azok kormányon van- nak-e, vagy sem. (Ne legyünk elfogultak: erre, ha nem is egyenlő mértékben, de a politika mindkét oldalán mutatkozik hajlandóság.)

Bárány Anzelm kitűnő munkája bevezetőjében idézi Albert Scharf professzort, a nyugati közszolgálati adók szövetségének elnökét. Scharf a liberalizáció mérlegét megvonva ezt írta: ,,»A valóságban azonban a kommunikáció liberalizálódásának és individualizálódásának ez a csábító kilátásba helyezett folyamata piacgazdasági kényszerpályák diktatúrájává merevül: annak van értelme, ami üzletet ígér, ami nyereséggel kecsegtet, ami profitot hoz. Egy felvilágosult idealizmus pozitív szelekciót remélt a szabad versenytől, valójában azonban a verseny egyelőre csak a gazdaságilag erősebbet segíti sikerhez. Ezen a területen a médiapiac sem kivétel.« Az éles bírálatok mégis a legritkább esetben jártak együtt a médiából való kivonulással. A humánértelmiség nagyon is tisztában volt azzal, hogy a politika és a gazdaság irányultságát a szélesebb értelemben vett kultúra adja meg, amelynek fő közvetítője - médiuma - maga a média. A médiaháború hevességét is éppen ez, vagyis a tét nagysága magyarázza.”28 (kiemelés: S. Z.)

...AKI ELADJA SAJTÓJÁT...’' - HARC A NYOMTATOTT ORGÁNUMOKÉRT

A magyar újságírók rendszerváltásig egyetlen, 1945-ben létrehozott, s a mindenkori politikát hűségesen kiszolgáló (talán az 1956-os forradalom és szabadságharc rövid időszaka volt kivétel) szervezete a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, melynek majd’ minden újságíró a tagja volt, az idők kerekének forgásáról csak lassan vett tudomást; a szervezet hivatalos fórumának, a mindmáig létező Magyar Sajtónak 1989- es évfolyama legalábbis erről tanúskodik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne indult volna meg erjedés a szervezetben is, s ne lettek volna újságírók, akik határozottan vettek részt a változások előkészítésében. Hogy volt min változtatni, arra jó példa a MÚOSZ 1985-ben írt etikai kódex tervezetének egy részlete. Eszerint: „A Magyar Népköztársaság Alkotmányában rögzített sajtószabadság szellemében legjobb tudásukkal, szocialista elkötelezettségükkel a valósághoz hűen tájékoztatják a közvéleményt.

Az újságírók tevékenységét a szocialista erkölcs (?!) normái irányítják, s e normákat kötelezően betartják munkájukban, közéleti szereplésükben, magánéletükben... Az újságíró hivatása gyakorlása során köteles- információit a szocialista Magyarország iránti elkötelezettséggel beszerezni, feldolgozni és közzétenni...- a magyar társadalom szocialista jellegének gyarapításán munkálkodni...”29 És még egy példa a lehetséges sok közül: „A sajtó központi irányításának igazolását a nyolcvanas években is még mindig a burzsoá látszatszabadságról szóló régi tételek jelentették: »A polgári kommunikáció elméletek a tömegtájékoztatás végső célját

187