Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Speidl Zoltán: "Kié lesz a tudatipar?" - A nyomtatott sajtó és a magyar rendszerváltozás 1989

KIÉ LEGYEN A MÉDIAHATALOM?

De milyen is volt a helyzet, amely a rendszerváltozást közvetlenül megelőzte? A Medvetánc már idézett számában16 „A nyilvánosság állapota - diagnózis” című al- fejezetben az írás szerzői megállapítják, hogy a hazai nyilvánosság nem tölti be azokat a funkciókat, amelyeket egy modern társadalomban be kellene töltenie. Nem segíti az „állam és a civil társadalom közötti közvetítés megteremtését, a hatalom feletti társadalmi ellenőrzés megvalósulását.” Nem segíti elő a reális helyzetértékelést, a kialakult válság összetevőinek feltárását. Nem mutatja meg a válságból kivezető utat, „a felelős állampolgári magatartás, a mi-tudat kialakítását... a vezetés iránti bizalom, a problémák megoldhatóságába vetett hit helyreállítását.” Kifejtik: a tömegkommunikációs eszközök nem tesznek eleget a felülről lefelé irányuló tájékoztatás kívánalmainak, az információkat szelektálják, késleltetik, az informatív és a propagandisztikus elemeket összemossák...” az egyes társadalmi csoportok elleni hangulatkeltéssel félrevezetik, illúziókba ringatják a közvéleményt... Egészében véve ezek az eszközök a hatalom gyakorlásának eszközei."17 (kiemelés: S. Z.) Vagyis: Bárány Anzelm szóhasználatával, működött a „tudatipar”.18

A médiaháborúk ennek az „iparágnak” a birtoklásáért folytak, s változó intenzitással tartanak mindmáig.

A médiaviszonyok rendezésére irányuló első kísérletre 1989-ben, a Nemzeti Kerékasztal tárgyalásain került sor. De mint Elek István írja: a rendszerváltozás „első jelentős szakaszában a nemzeti kerekasztal tárgyalásain sem találtuk a helyes utat”, mert már ott is hiányzott a politikai erők közötti „elemi egyetértés” és a legfontosabb három szereplő közül „már akkor is csak egynek, az MDF-nek, illetve leendő jobboldali szövetségeseinek fűződött érdeke a médiaviszonyok szabályozott átalakításához, illetve a médiavilág minél korábbi demokratikus ellenőrzés alá vonásához.” Ők ugyanis, a bomló kádári médiavilágban zömében „politikai versenytársaiknál kin- tebbről, távolabbi szociokulturális közegből próbáltak betörni az érdekeikkel, problémáikkal, világlátásukkal. Csak a médiavilág átalakulásának intézményes kontrolijától remélhették értékeik méltányos érvényesítését, értékrendjük médiabeli jelenlétének erősödését, kétségtelen hátrányuk csökkentését. Az MSZMP-nek korántsem volt sürgős a dolog. Még azt gondolhatta, hogy helyzetben van, a status quo őrzése inkább neki kedvez.”

Az SZDSZ sürgette a változásokat, de ellentétben az MDF-fel, a médiaviszonyok spontán megújulásában látta érdekeinek megfelelő szolgálatát. „A médiumok, illetve az újságíró-társadalom erősödő tempójú függetlenedése, kiszabadulása a pártállami kontroll alól, azaz a status quo spontán, szabályozatlan átalakulása sokkal több haszonnal jár számára, mint ha a többi politikai szereplővel egyeztetett, ellenőrzött folyamat vezet el a választásokhoz.” Úgy vélték - és az idő igazolta is őket -, ha a kerekasztal részvevői által együttesen létrehozható kontroll már a választások előtt kiterjedne a médiavilágra is,19 „ez korlátozná a saját értékviláguk térhódítását e közegben. Holott a legalaposabb okkal ettől remélhették a politikai tőkéjük növekedését, pártjuk erősödését - vélelmezték éleslátóan.”20

A mindezek következtében a média-albizottság tárgyalásai eredménytelenek lettek, s az elkövetkező események igazolták az egymással szemben állók „félelmeit és számításait.” A megegyezés elmaradása azzal járt, hogy az első szabadon választott kormány hivatalba lépéséig, tehát csaknem egy éven át, vagy az eredeti, fennálló

184