Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1-3. szám - Speidl Zoltán: "Kié lesz a tudatipar?" - A nyomtatott sajtó és a magyar rendszerváltozás 1989
pártállami helyzet él tovább, vagy minden demokratikus ellenőrzést nélkülöző spontán változások következnek be, amelyek „a jobb érdekérvényesítő képességű politikai erőknek, illetve a velük együttműködő médiabeli érdekcsoportoknak kedveznek.” A nyilvánosság kérdései az Ellenzéki Kerekasztal szinte minden megbeszélésén szerepeltek. Ennek ellenére a tárgyalások lezárásakor jószerént ott tartottak, mint a kezdetekkor.21 A médiaháborúnak nevezett folyamat immár több mint két évtizedes históriája tehát arról szólt (és szól napjainkban is), hogy sikerülhet-e a társadalom meghatározó részének, a - nevezzük így - „szabadelvű/konzervatív/jobboldali” csoportoknak súlyukkal arányban álló médiabefolyást szerezni, egyebek közt a szabad véleménynyilvánítás, illetve a hiteles információkhoz jutás alkotmányos jogának maradéktalan érvényesüléséért. Rövidebben: a sajtószabadság megvalósulásáért. A szabadelvű konzervatív csoportok számos kísérletet tettek a „médiaegyensúly” létrehozására, vagyis a demokratikus jogokkal való élés széles körűvé tételéért, ám ezt a sajtószabadság jelszavát (és nem elveit) jól megválasztott, számára politikailag, társadalmilag, kulturálisan fontos alkalmakkor zászlajára tűző másik fél, mindmáig minden eszközzel megakadályozni igyekszik. Mert jól tudja: a média sokkalta nagyobb hatalom, mint azt sokan állítják. Főleg azért, mert a rendszerváltozást közvetlenül megelőzően kezdődött küzdelem ahhoz a százméteres futóversenyhez hasonlít, amelyben az egyik versengő féltávnyi hátránnyal indul. Röviden térjünk ki a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszak óta változó intenzitással, ám folyamatosan tartó harc lényegének összegzésére, melyet közkeletűen médiaháborúnak nevezünk. Tudjuk, már Napóleon is veszedelmes erőnek minősítette a sajtót („Három ellenséges újságtól jobban kell félni, mint ezer szuronytól.”), s ma már számosán állítják, hogy a média mondhatni negyedik hatalmi ággá lépett elő.22 Mások viszont úgy látják, hogy koránt sincs akkora befolyása a társadalomra, a politikára, mint első pillanatra vélnénk. Az eltérő nézetek, érvrendszerek átfogó ismertetésére ebben tanulmányban nincs lehetőség. Ezért csak röviden vegyük szemügyre az eltérő - és jellemző - vélemények némelyikét. David Hemlin, a San Diegó-i egyetem médiaprofesszora, egy 2000. októberben, Budapesten tartott előadásában például azt fejtegette, hogy korábban maga is hajlott a média „mindenhatóságának” elismerésére, ám a vietnámi háború és a sajtó viszonyának, valamint a Watergate-ügyben a sajtó által játszott szerepnek a vizsgálatával arra jutott, hogy a média jelentőségének ilyen értelmezése túlzó. Előadásának végén pedig így fogalmazott: „A sajtónak fontos szerepe van a mai világban. Nem igaz azonban, hogy a modern társadalmat a média uralná, hogy a demokráciát felváltotta a »médiokrácia»...”23 Hemlin Amerikára és a bejáratott nyugati demokráciákra (sem?) érvényesíthető mondandóját, a hazai (és a térségi posztkommunista) viszonyokról szerzett ismereteinkre támaszkodva legalábbis kiegészíthetjük. Mert megalapozott a vélemény: Magyarországon, ahol a demokrácia, a demokratikus gondolkodás inkább intézményeiben, semmint a társadalmi tudat szerves részeként létezett - s jórészt létezik - a rendszerváltozás óta, ha nem is minősíthetjük „mindenhatónak” a médiát, ám a birtoklásáért, befolyásolásáért vívott időnként kíméletlen harc arra mutat, hogy éppen demokratikus létünk csökevényessége miatt, nálunk a felvázoltnál sokkalta nagyobb befolyással rendelkezett - rendelkezik - a nyomtatott és mindenekelőtt 185
