Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Speidl Zoltán: "Kié lesz a tudatipar?" - A nyomtatott sajtó és a magyar rendszerváltozás 1989

legfontosabb előzménye az SZKP XX. kongresszusa volt, úgy a nyolcvanas évek második felének moszkvai változásai, a glasznoszty, vagyis a nyilvánosság, nyíltság lettek a szocialista országokban, jelesül a Magyarországon is végbement változások gerjesztői.8

Fontos megemlíteni az 1986. évi 11. törvényt, mely a szocialista országok közül elsőként kísérelte meg a sajtót önállóan szabályozni. Ez a törvény azonban, mint a nyilvánosság helyzetével foglalkozó MSZMP KB ülés (1989. március 29.) dokumentumainak egyikében olvasható, noha átfogóan szabályozta a sajtó feladatait, mindenekelőtt a sajtó és az újságírók jogállására összpontosítva, ám paragrafusai „nem azt a célt szolgálták, hogy a törvény elismerje minden ember jogát a véleménynyilvánítás szabadságához, és a sajtószabadsághoz”9 (kiemelés: S. Z.)

Gróh Gáspár szerint, a jövőben születő elemzések majd eldöntik, „hogy ez csupán egyes reformista vezetők hátországának, társadalmi támogatottságának kiépítését célozta-e, s ekként a hatalmi elit önátmentő manővereinek egyike volt, vagy pedig valóban a nyíltság tényleges emberi, társadalmi szükségletének el- és felismerésén alapult.”10 A szerző úgy látja, hogy a média, „amely a pártállamban még annyira sem volt önálló, hogy szolgálója lett volna a hatalomnak (mert csupán az apparátus egyik alrendszere volt), lázas buzgalommal kezdte teljesíteni a legfrissebb iniciatívát.” Szerinte hamarosan olyan látszat keletkezett, mintha a politikai rendszer határait a sajtó feszegetné, holott „annak akaratát hajtotta végre.”11 Persze az is igaz, hogy a megingott apparátus és a „régi párttagok ortodoxiájával szemben a sajtó, ha megfontoltan és óvatosan is, de a reformok mellé állt.”12 Erre lehetőséget adott a korábbi centralizált rendszer gyors felbomlása, a központi hatalom megroppanása. „E folyamat során az egyes ágazatok és azok elemei, élve beavatottságukkal, az információhoz jutás monopóliumával, eredményes kísérleteket tettek maguk önjáróvá tételére.”'3 Vagyis: a korábbi centrumtól elszakadva, „az egyoldalú függés helyzetét laza, de eltéphetetlen és kölcsönös informális kapcsolattá alakítsák és így próbálják megőrizni a korábbi hierarchiában kivívott helyüket.'4

A folyamatban a sikert garantálta, hogy a változások megfeleltek az ellenzék törekvéseinek is. Mert a centralizáció felszámolása, a magánosítás, a nyugati irányulás erősítése, a külföldi tőke beengedése, „a központi struktúrától való függés leépítése, az etatista állam gyöngítése fölöttébb vonzó jelszavak voltak. Ráadásul az egykori vezetőréteg, a »nómenklatúra« önátmentő akciójában felmérhetetlen előnyt jelentett, hogy akciója közös érdeket fejezett ki. A sajtó esetében ez azt jelentette, hogy az adott struktúra befagyasztásakor számíthatott a társak szolidaritására, arra, hogy a kölcsönösség elve alapján egymást legitimálhatják... A fordulatot kicsikaró értelmiség ábrándjaiba nem csekély illúzió vegyült, s csak elkésve érzékelte, hogy a politikai hatalmat föladó »új osztály« a hatalom más ágaiba, formáiba csoportosítja erőit.”'5 Tény - mint Gróh Gáspár is fejtegeti -, a sajtó egyik része az adott helyzetben a még hiányzó, vagy csak alakulgató demokratikus fórumokat is pótolta, s ezzel szerzett kérész életű megbecsülést magának. De a már felmutatott okok miatt, ez a megbecsülés hamarosan szertefoszlott, és a sajtó társadalmi elismertsége óriásit zuhant.

183