Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 1-3. szám - Speidl Zoltán: "Kié lesz a tudatipar?" - A nyomtatott sajtó és a magyar rendszerváltozás 1989

sajtószabadság (média és politika 1987-1997)” című tanulmánya4 pedig a változások egyik legjobb összegzése.

Bajomi-Lázár Péter így fogalmaz: „A változások különösen a nyolcvanas évek második felében gyorsultak fel: a magyarországi nyomtatott sajtó kiszabadult a politika fogságából, és saját, gazdasági logikáját kezdte követni. Az elektronikus média átalakulása azonban késett.”5 Ugyanő így írt egy rövidebb, még az első Orbán-kor- mányt bíráló tanulmányában: „A lojális és a kritikus koncepció közötti konfliktus gyökerei a rendszerváltás idejére nyúlnak vissza. 1988 és 1990 között az újságírók aktív szerepet játszottak az átalakulásban. Leleplező, kritikus írásaikkal hozzájárultak a régi rendszer legitimitásának felbomlásához és a tabuk nélküli közbeszéd megteremtéséhez. Fontos szerepük volt abban, hogy az emberek megtanulják a demokratikus játékszabályok alkalmazását, és legitimnek fogadják el az új rendszert.”6

A szerző mondandója néhány kiegészítést kíván. Ma már kijelenthető, hogy a sajtó azon része, mely igyekezett kiszabadulni a politika fogságából, nagyon gyorsan, részben önként, de még inkább gazdasági és politikai nyomásra, valamint a Kádárkorszak végén kivívott politikacsináló, hatalombefolyásoló pozíciója védelmében, további fenntartására, sőt fokozására törekedve, gyakorta önmagát önként bezárva, ismét börtönben találta magát, s a régi tabuk helyett újakat plántált az agyába. Az a bizonyos cenzor, akiről azt mondták (mondtuk), hogy az újságírók fejében lakik (,,Agyamban kopasz cenzor ül” énekelte egykor az Európa Kiadó), máig ott is maradt jobbára, csak más eszközökkel, máshonnét fizetve, más tartalmakra figyelt, figyel árgus szemekkel, nyitott fülekkel.

Ez a helyzet természetesen még mindig jobb, mint amikor egyetlen hatalmas cenzor, vagyis az egyetlen párt szabta meg a játékszabályokat. Ma ahány tulajdonos, gazdasági vagy politikai érdekcsoport, annyi „cenzor” igyekszik saját orgánumaiban saját érdekeit képviselni. Ez akkor is igaz, ha a befolyásolok között hiba lenne mindig egyenlőségjelet tenni; s tény az is, hogy ezen körülmények között talán több az esély a valóság kihámozására, mint korábban, habár illúzióink azért nem lehetnek.

A szabadulás valódi szándéka, ami egyébként igencsak átmeneti volt, a rendszerváltozás körül is csupán két napilapnál, Magyar Nemzetnél és a Magyar Hírlapnál (és a rendszerváltozás körül újonnan alakult orgánumok egy részénél), valamint a hetilapok közül például az akkori „ÉS”-nél, valamint egyes folyóiratoknál érhető tetten; a Népszabadságról és a Népszaváról mindez nem mondható el. S még egy megjegyzés: a demokrácia sokszor sanyarú mai állapota jórészt a médiának is köszönhető. Ugyanis a sajtó a rendszerváltozás idején nem vette a fáradságot (a jelek szerint nem is akarta), hogy elmondja: valami új, az állampolgárok elsöprő többsége számára ismeretlen társadalmi, politikai berendezkedés: a demokrácia, a többpár- tiság, a valódi parlamentarizmus köszönt ránk; új játékszabályokkal, és elsajátítandó, majdan begyakorlandó ismeretekkel. Ez a sajtó, és a vele szemben erőtlen politika történelmi vétsége volt. (Joggal írta ifj. Fekete Gyula, mint az MDF ország- gyűlési képviselője még 1992-ben, hogy a magyarországi átmenet sajátosságai miatt nem került sor nálunk arra, „ami pl. a volt keletnémet tömegkommunikáció és sajtó területén. Ott a pártállami propagandában vétkes munkatársakat elbocsátotta az új szövetségi állam.”7) Mások, a mondottakkal összhangban, viszont eltérően értékelik a folyamat lényegét. Gróh Gáspár úgy látja, hogy miként az 1956-os forradalom

182